Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-18 / 20. szám

inkább azután egész a mult század közepe tájáig kizárólag a debreczeni ref. egyház jogköréhez tartozott. 1704-ben a városi tanács, mely ekkor egy volt az egyházival, hozott törvényeket is, melyek 1792-ig voltak érvényben. Ekkor azonban már a tiszántúli egyházkerület szab a kollégiumi ifjúság számára törvényeket. Azon viszálkodás közben ugyanis, mely a debreczeni egyház hatalmas gondnoka, Domokos Lajos és Sinay Miklós tanár között előbb személyes — majd közügyekben is kifejlett, a tiszántúli egyházkerület helyezte magát a kollégium feletti közvetlen felügyelet gyakorlásába. Ettől fogva a debreczeni egyháznak a főiskola ügyeibe való befolyása az egyházkerület megbízásából kifolyónak tekintetett. »Természetes, mondja Szüts István Debreczen város történetében, hogy a főtanodai felügyeletnek ekkénti szabályozása kellemetlen érzelmeket támasztott eleinte az ősjogai megrövidítéseért remegő debreczeni egyház akkori elöljáróinál, kik különösen fájlalták azt, hogy a professzorok meghívása és évenkénti marasztása az ő kizárólagos hatáskörükből kivétetett.« A debreczeni és pataki iskolák kormányzása nem is csak a fentartó egyházkerületeket illette kizárólag. Nemcsak a tiszántúli és tiszáninneni egyházkerületeknek, hanem az egész magyar ref. egyháznak voltak e kollégiumok anyaiskolái; belőlük nyerték a magyarországi négy egyházkerület összes egyházai lelkészeiket, tanítóikat s viszont fentartásukhoz önkéntes évi adományok alakjában az egész magyar református egyház közönsége járult. E viszonyból folyólag a budai zsinat a két főiskola kormányzására az egész magyar ref. egyház befolyását akarta biztosítani, midőn a 93-ik kánonban a kollégiumi tanárok választását következőleg szabályozta: »A pataki kollégiumba a tanárok hivása jogát a tiszáninneni egyházkerületi konzisztorium gyakorlandja oly móddal, hogy a theologiai tanárságra kijelölteket minden egyházkerületnek tudtul adja és az egyházkerületek szavazatok többsége által választanak; a többi tanárokat maga a nevezett egyházkerületi konzisztorium nevezendi ki és a többi egyházkerületeknek tudomására adja. A debreczeni kollégiumban pedig theologiai tanárul a négy egyházkerület négy egyéneket, más tanárokul pedig maga a tiszántúli egyházkerület jelöl ki. kik közül a debreczeni iskola és egyház helybeli gondnoksága egyet kiválaszt és azon egyházkerületnek megjelenti.« A kisebb iskoláknak, gimnáziumoknak és néptanodáknak fentartó és kormányzó testületei a helyi egyházak presbyteriumai voltak. Második fórumuk volt az egyházmegyei konzisztorium, a főfelügyeleti jog pedig az egyházkerületi közgyűlést illette. A budai zsinat 6. can. 2. pontja szerint: a helybeli presbyterium kötelessége gondoskodni és felvigyázni az iskolákra; a 102. canonban pedig rendeli a zsinat, hogy az iskolák évenkénti látogatását a megyei konzisztorium által kinevezendő mindkét rendű férfiak az e végre kiadandó utasítás szerint végezzék s azoknak egész állásáról ugyanazon konzisztoriumnak tudósítást adjanak, honnan azok azután az egyházkerületi konzisztoriumra küldendők. A fennállott gyakorlat szerint a három egyházi fórum jogait a kormányzás kérdésében röviden következőleg lehet körvonalozni: a helybeli egyház kötelessége: gondoskodni az iskola anyagi ügyeiről, joga: a közvetlen felügyelet, a tanárok hivása és választása; az egyházmegye kiküldött iskolalátogatói által ellenőrzi a tanítók működését, a tanítás eredményét; az egyházkerület konzisztoriuma pedig a főfelügyelet gyakorlása mellett törvényeket hoz, tanítási szervezetet készíttet a kebelében levő iskolák számára. E végre minden egyházkerület konzisztoriuma mellett egy állandó tanügyi bizottság működött, mely Debreezenben »litteraria deputatio«, Sáros-Patakon »scholastica deputatio*, Nagy-Enyeden »litteraria co;nmissio« név alatt hozza javaslatba munkálatait. Mit tettek ezen bizottságok, micsoda tanrendszereket létesítettek az egyházkerületek, milyen volt általában e korszakban iskoláink belélete: ennek ismertetése fogja képezni a következő szakaszok tárgyát. (Folyt, köv.) Marton Sándor. KÖNYVISMERTETÉS. A telteti ev. ref. egyházmegye esperesei. A napokban egy kis füzet került a kezembe, a melyben Szentkuti Kiss Károly, a magyar protestáns egyház múltjának szorgalmas kutatója, vázolja »Töredékek Nagy-Igmánd és vidéke múltjából« szerény cím alatt a tatai ev. reform, egyházmegye történetét II. József türelmi rendeletéig. A csak 116 lapnyi, de tömérdek igen érdekes művelődéstörténeti adatot rejtegető művecske Nagy-Igmándnak, a szerző egyházának történetéből bővült azzá, a mi és eredetileg a Komáromi Lapok 1892. évfolyamában jelent meg. A mű első részét, az egyház történetét csak megemlítem, birálatába az egyházmegye története vázlatának sem szándékszom bocsájtkozni, mert nem láttam az általa használt forrásokat, azokhoz egy könnyen nem is juthatnék, tehát azt sem vizsgálhatom, mennyiben aknázta ki azokat és milyen szerencsével egészítette ki az egyiket a másikból Nem tehetem azonban, hogy sajnálattal ne emeljem ki azt a már egynehány lapjának átnézése és összehasonlítása után szerzett tapasztalatomat, hogy a szemei elé került, nem egykorú, hanem nagyobb részt együgyű, öreg embe ek hűtlen emlékezete után, jó későre készült feljegyzéseknek hitelességében túlságosan megbízik. Kár, hogy nem merített több forrásból, de nagyobb hiba, hogy olyan kategorikus Ítéletek kimondására hitte magát feljogosítottnak, a melyek, minthogy elsőrendű források kutatójától erednek, a ki munkáját annak 115. lapján tett kijelentése szerint adatforrásul is szánta a buvárkodónak, alkalmatosak arra, hogy a távolabb állókat tévedésbe ejtsék. Nehogy valaki az Írónak minden állítását feltétlenül hitelesnek vévén, további búvárkodásaiban esetleg homokra építsen: rá kell mutatnom, hogy kritikája, a melylyel — hogy ez úttal a történeti vázlatnak csak a legfőbb csúcsait érintsem — az egyházmegye kormányzóinak, az espereseknek sorozatát a 67. és 68. lapokon, részben Hevesi Sámuelnek 1761. évi feljegyzése után, összeállította, sajnos, épen nem kifogástalan. A matyusföldi és csallóközi református egyházkerület superintendenseiről emlékezvén meg a 93. lapon, nagyon helyesen utal »megemlíti forrásunk«, »a mi forrásunk nem tud« kitételekkel arra, hogy a reprodukált feljegyzések — közbe legyen mondva: csupa valótlanságok — megbízhatóságáért nem szavatol; de itt. a maga szakálára kockáztat meg olyan határozott állításokat, a melyek a tényeknek egyáltalában nem felelnek meg. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a 67. lapon az első mondatban hivatalosan és végleg kitörli az 1713. kerületi gyűlésen az »elenyészett komjáti traktust* az egyházmegyék sorából, holott az azt közvetlenül megelőző