Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-11 / 19. szám

számos, az állam s társadalom érdekében teljesített kulturális szolgálatai oly jelentékenyek, hogy méltányos a reánk eső terhek leszállítását kívánni s szivemből örülök, hogy ha a fentartók járulékát 4, sőt 3%-ra látom csökkenni. De nem szeretném, ha a nagy protestáns közönség körében, az iskolai ügyeket intéző férfiak s testületek többségében gyökeret találna verni az a nézet, hogy az a 6—7—800 frt, mennyi egy teljes középiskolára ez 5% cimén háromolna, valóban elbirhatlan terhet képezne. Mert a tekintetben nem ámíthatjuk magunkat, hogy ha tanáraink nyugdíjáról gondoskodni még a jövőben sem leszünk képesek, akkor a protestáns tanügy fölött megkondult a halálharang. Ne gondoljuk, hogy tisztességes fizetés és biztosított nyugdíj nélkül mi még jövőre is, évtizedeken keresztül képesek leszünk a kellő mértéket megütő, sőt részben jeles tanerőket kapni. Iskoláink akkor nemsokára kezdők szárnypróbálgatási terévé lesznek s e kezdők közül a beváltak átmennek jobb hazába, nagyobb javadalomra, nekünk majd csak azok maradnak, a kiknek az a kevés fizetés is sok ; a tanerők ama folytonos hullámzása, változása, mely már most is átokként nehezedik némely intézetünkre, általános, sőt nem is a legnagyobb bajjá fog válni. Ha ezt nem akarjuk, nyugdíjat kell teremtenünk s ha el nem fogadjuk, szegénységünkre hivatkozva, az állam segítő kezét most, mikor oly kevés áldozatot kiván tőlünk autonom jogainkból, bizonyára még kevésbbé leszünk képesek ezt a feladatot tisztán saját erőinkből megvalósítani, amint azt Bőhm Károly igen helyesen emelte ki. S ha most nem akarunk 6 — 7—800 frtot egy teljes gimnázium után az állam részére kiteremteni, önálló nyugdíjat adni akarva sem fogunk tudni. Hiszen egyetlen tanerő egy évi nyugdíja többe kerül ennél. Törekedjünk tehát az 5% leszállítására, mert a protestantizmus ezt megérdemli. De ha érdemeinket a kormány nem méltányolná ugy, a mint kellene, de mégis méltányolja, el kell fogadnunk a kevesebbet is, mert valóban mondhatjuk, hogy a nyugdíjkérdés rendezése alapvető fontossága a protestáns közép- és felső tanügy jövőjét illetőleg. Ép igy gondolkodom a tanulók 3 frtját illetőleg s nem tudom belátni, miért kellene a tandíjmentes tanulókért azt az összeget az iskolának fizetni. A tandíjmentesség magában oly jótétemény, melyet az illetők csak hálával fogadhatnak. S most is több oly fizetség van ugy az állami, mint a felekezeti intézetekben, melyeket sem a fél, sem az egész tandíjmenteseknek el nem engednek, s melyek tényleg még a legszegényebbektől is befolynak. Ez a 3 frt is ily természetű. 3—400 tanuló közt alig akad 10—15 olyan, ki végkép nem tudná azt az összeget kiteremteni, az ilyenek számára pedig, ha méltók, vannak segélypénzek, ösztöndíjak, jutalmak, jószivü tanulótársak és emberbarátok adományai. Ha nem érdemesek, akkor pedig miért részesülnek tandíjkedvezményben is? Én általában azt tartom, hogy protestáns iskoláink, különösen némelyik, nagyon is messze megy jótéteményei s mentességei osztogatásában. Önként érthető, hogy szívesen veszem, ha a tanulók járuléka 2 frtra, vagy 1 frtra csökkenhet, de ezt a terhet épen nem tartom olyannak, a mely az egész alkotást kockára tehetné. Épen igy nem fogadom el Dóczi Imre azon érvelését sem, hogy a prot. közönség a tandíjat áldozataiban fizeti meg, sem e Lapok tisztelt szerkesztőjének ama megjegyzése nem tántoríthat meg, hogy most átlag minden protestáns főre 1 frt 8 kr. tanügyi kiadás esik évenkint: mert elismerem, vannak egyes áldozatkész emberek, de a nagy tömeg épen csak azt fizeti meg, amivel kénytelen; abból az 1 frt 8 krból pedig a messze túlnyomó részt alapítványok s meglevő vagyonok viselik. Oly protestáns ember is adózik az egyház javára, kinek gyermeke nem tanul; a tanításszolgáltatás, melyért a szüléktől igazságos bizonyos ellenszolgáltatást kívánni, mert hiszen az iskola ama tandíj fejében a valóban szegény s érdemes tanulókat anyagilag is több segélyben részesíti, pl. tápintézet, ösztöndíj, legáció stb. cimén, mint amennyit tőlük kap, nem is említve a szellemerkölcsi szerzeményeket. Veszélyes iránynak tartom azt, mely protestáns közönségünket arról akarja meggyőzni, hogy túlságosan, erején felül áldoz, holott valójában ez áldozatkészség csökkenését észleljük. Inkább arról kell meggyőzni ezt a közönséget, hogy az autonomia nyújtotta szabadság, a protestáns vallás által az emberiségnek biztosított roppant előnyök, a múltból ránk maradt alkotások és kincsek s a fejlődő élet követelményei áldozatokat követelnek tőlünk. Részemről semmi esetre sem tartanám elfogadhatónak azt az indítványt, hogy a 60 ezer forint államsegély a tervezett nyugdíjintézet megalkotása helyett az egyes intézetek, vagy a protestáns egyház egyeteme között megosztassék. Előbbi esetben egy intézetre átlag ezer forint jutna, mert a kimaradt görögkeletieket s szászokat pótolni fogják az akadémiák s tanítóképzők; utóbbi esetben az egyház a szegény kis intézeteknek aránytalanul nagy osztalékot volna kénytelen juttatni, a mi a nagyobb iskolák világos megrövidítésével járna. Volna még több elmondani valóm, különösen a fentartók terheinek a tanárokra való hárítását s a szolgálati idő meghosszabbítását, továbbá a fennálló autonom nyugdíjalapokat illetőleg, de nem akarok már jobban visszaélni ez alkalommal az olvasók türelmével. Minderről majd más alkalommal. Csak annyit akarok végül mondani, hogy e nyugdíjintézet megalkotója nemcsak az érdekelt tanárokat, nemcsak a protestáns egyházat, hanem a magyar nemzetet kötelezi örök hálára. Dr. Bartha Béla. TÁRCZ A. Evangéliom és hazafiság. Felolvastatott a budapesti ref. ifjúsági egyletnek 1893. ápril. 27-iki felolvasó estélyen. Két szava van a magyarnak, amit a maga nyelvén semmi náció nem tud utána mondani, s a melyik mind a kettő önmagában véve egy-egy lendületes óda arról a fogalomról, amit jelent, a kettő együtt pedig valóságos tudomány, mely a magyar nemzet érzelemvilágát, gondolkodás módját, egész világosan előnkbe tárja; s e két szó: feleség és hazafi. Milyen mély az a szív, a melyikből fakadt, mily nemes a lélek, a mely kiformálta, édes-mézes a nyelv, a melyik kimondta! ÍFájdalom, az elsőt már csak nagy elvétve hallani, s csakis olyan helyen, ahol gólya költ a kéményen, fecske az eresz alatt s ahol még a konyha a eimerterem; egyebünnen, cifra tornyos palotákból, cifra selymes ajkakról elfújta már az a nvugoti poros szél, amit civilizációnak neveznek, mely minden eredeti kedvességet megfagyaszt, minden eredeti durvaságot szürke porral von be, de meg nem szelídít. Hanem aztán az utóbbit annál gyakrabban hangoztatják e haza mindenféle polgárai, mintha az első elha-