Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-12 / 2. szám

E tan azonban a polgári hatalomnak theokraciai felfogásával s a királyságnak a pápaság által való absorbeálásával azonos, E drága, véráldozatokba került judaistikus középkori elméletet, csak a reformáció törte meg, a hit által való megigazulás tanával, a melynek folyamánya a felsőbbség iránti engedelmesség s annak a pápától független hatalma, a mint azt az apostolok közül különösen Pál. ez az ősprotestáns apostol, hirdette. De ezáltal nemcsak a világi felsőbbség, hanem általában a világi élet is felszabadult a theokraciai felfogás nyűgéből. A katholicizmus p. o. a házasságot sakramentomnak, tehát a vallás eszközének tartja épúgy, mint a keresztséget, úrvacsorát, papságot stb., következésképen az afeletti törvényhozási és bíráskodási jog csak őt illeti meg. A protestantizmus ezzel szemben nem tartja sakramentomnak, clZclZ £1 kultus részének a házasságot, hanem természetes emberi erkölcsi viszonynak, a miből aztán a világi hatóságnak afelett való törvényhozási és bíráskodási joga és hatalma önként következik az egyház áldó és megszentelő erejének különbeni elismerésével. Ugyanaz áll az iskolára nézve is, mely hasonlóan önálló valami. A műveltség és oktatás földi cél, tehát nem vallási aktus, habár annak alapja mindenkoron mélyen a vallásban gyökerezik. Általában az egész közösségi élet a keresztyén hit által van áthatva, a nélkül, hogy azáltal az egyház kizárólagos hatalma alá kerülne. A világi élet tere külön -bözik az egyházitól, s nincsen annak alávetve; rendeltetése az, hogy Isten törvénye és evangélioma alatt álljon, bizonyos tekintetben isteni hivatalt képezzen. Az, a mi a két tért egyesíti, az a Krisztus iránti közös engedelmesség. Az egyház külső világhatalma, nevezetesen a szellemi hatalomnak theokraciai alapon a világi hatalom fölé való helyezése tehát az isteni jogrend megsértésével s ez isteni parancs megtagadásával azonos, a felsőbbség iránt engedelmeskedők legyetek! Isten maga helyett nem állított semmiféle felsőbbséget vagy tekintélyt a hit s a lelkiismeret fölé, hanem csakis az emberek külső közösségi élete és jogviszonyai fölé. Nem szabad tehát a törvények szerint uralkodó világi felsőbbséget a pápától vagy a néptől, vagy — mint VII. Gergely teszi — az ördögtől származtatni le. Ezzel szemben a protestantizmus a világi hatalmat isteni eredetűnek vallja és azt egyenjogulag az egyházi hatalom mellé helyezte. Az államnak a tekintély alapjára való helyezése s így a felsőbbség isteni tekintélye ennélfogva valódi protestáns elvnek tekintendő. A protestantizmus elvetette ugyan a tekintély theokraciai levezetése s a világi hatalom alárendelése emberi elméletéi, de ez elmélet helyére az Isten igéjében gyökerező isteni tekintély elvét állította. S ezzel nem tagadta meg a felsőbbség tekintélyét, sőt inkább annak horgonyát arra az egy alapra helyezte, mely örökké megmarad. Sajátságos nézetet vallanak a hatalomról Bellarmin, Laines és a többi jezsuiták. Szerintök a hatalom a tömegnél van, a miből folyólag joga van átváltoztatni a királyságot arisztokráciává vagy demokráciává. E tekintetben még hírhedtebb a jezsuita Mariana müve. Elismeri nemcsak a népnek, hanem az egyesnek is azt a jogát, mely szerint a zsarnokot detronizálhatja, sőt orgyilkossággal meg is ölheti, a mint azt egy szerzetes III. Henriken el is követte. Nem kevesebb, mint 53 theologus irói tekintélyt szoktak felhozni a jezsuiták a zsarnokgyilkosság tanának beigazolása mellett, úgy, hogy a tan századokon keresztül a katholikus moráltheologiai irodalom nyilt kérdése maradt. Ezért nem is annyira a katholikus dogmát lehet okozni, mint inkább azt a körülményt, hogy a középkori scholastikus theologia, a keresztyén mellett, a görög-római, tehát pogány morálfiilozofiiát vette föl magába. Ebben az antik elemben rejlik tehát a nép souverenitása tanának első csirája, a melyet aztán az egész középkor vallott és merev következményeit teljes konsekvenciával a jezsuiták vonták meg. Az elmélet mellett római részről nincs mit szemünkre vefniök ama lázadásokért, a melyek itt-ott a protestáns mozgalmakat is kisérték; mert ezek nem a protestáns elvek folyományai, sőt inkább mind az evangéliomi parancscsal. mind a reformátorok tanával homlokegyenest ellenkeznek. Igaz, hogy az angol I. Károly elleni protestáns fölkelés előfutára a revoluciónak épúgy, mint a III. Henrik elleni katholikus lázadás s a katholikus liga általában. De I. Károly lefejeztetése nem a protestantizmus, hanem a merev puritanizmus műve, s nem is a nép souverenitása, hanem »a szentek birodalma« gondolatán alapul, tehát az egyháznak puritán értelemben vett uralmán épúgy, mint a liga lázadása az egyház katholikus értelemben vett uralmán. Aztán Cromwell tettét követőinek csekély számától eltekintve, az egész protestáns egyház elítélte, míg a liga tetteit, Ranke szerint, az egész katholikus világ rokonszenve kisérte. Különben a forradalom, mint minden tekintélynek gyökeres felforgatása, sem nem a katholicizmus, sem nem a protestántizmus folyománya, hanem igenis a keresztyénséggel való szakításnak, a hitetlenségnek a műve. A világtörténelem folyásának azonban nem paradoxiája az, hogy a forradalom épen katholikus országokban ülte diadalait, mivel a katholikus morálban igen sok a görög-római, tehát pogány elem, a mitől a reformáció a vallásos emberiséget megtisztította a tan és elv tekintetében egyaránt. A reformáció egyházai a felsőbbség tanát hirdetik a maga tisztaságában és energiájában az Isten igéje alapján minden pogány tudományos vagy gáláns romantikus elem teljes mellőzésével, mely épen a katholikus egyház világuralmi állásában nyer kifejezést. Ebben rejlik a kat.holicizmusnak nem annyira szubstanciája, mint inkább veszedelmes tévedése, sőt bűne; míg ezzel szemben a protestántizmus világnézete abban kulminál, hogy a felsőbbség iránti engedelmességet isteni eredetűnek s a királyt * Isten kegyelméből valónak* deklarálta. A hit által való megigazulás másik folyománya — mint fentebb mondottuk — a népele nagyobb politikai szabadsága. A midőn a protestantizmus az embert lekötő törvény álláspontjáról a korszellem álláspontjára neveli, egyúttal bizonyos értelemben nagyobb külső politikai szabadsággal is ruházza fel. Az evangéliumi szabadság köti ugyan az embert Istennek adott törvényéhez, de egyúttal szabaddá is teszi az embert azáltal, hogy a törvény, a kegyelem erejénél fogva az egyén akaratává és lényegévé válik. Ennyiben a protestantizmus a keresztyén ember szabadságának, de egyúttal az evangélium által való megkötöttségének az elve, tehát positiv, s nem negatív vagy pláne forradalmi valami. E tekintetben a forradalom s a protestantizmus viszonya az, hogy előbbi a népek kényuralmát, utóbbi azok szabad engedelmességét szentesíti. Az egyetemes papságnak egyházi téren megfelel az egyetemes állampolgárság politikai téren, a melynél fogva a polgár és a polgár közötti különbség megszűnik, míg a katholikus országokban a klérus és laikusok különbségének az ur és a jobbágy különbsége felel meg. Luther ama tételének, hogy a keresztyén ember szabad ura minden dolognak és egyúttal a szeretetben szolgáló testvére minden embertársának, eminens politikai jetentősége is van, mert a vallásos egyén nagykorúságával egyetemben annak politikai érettségét is proklamálja Ez ellen nem hozható fél az a körülmény, hogy a kálvinizmus épen nem monarchikus, sőt, szervezetét