Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-04-06 / 14. szám

korban tett különböző kísérleteket és arra az eredményre jutott, hogy e bajokat nem a socialista utópiák által, hanem bölcs állami törvényhozás s az egyház és a társadalom jótékony közreműködése által lehet, nem ugyan végkép elenyésztetni, de legalább enyhíteni a végletek közelebb hozásával s fölemlíti azokat az eszközöket és intézményeket, melyek törvényhozási uton czélszerűen alkalmazhatók. Áttérve a ma napirenden levő egyházpolitikai kérdésekre, mindenekelőtt az átalános vallásszabadság kérdését tárgyalja, megkülönböztetve az egyház, mint vallási szervezet és maga a vallás, mint korlátlan egyéni tulajdon közötti különbséget s amaz magában zárkózott, s kizárólagos, emez az egyén benső meggyőződése. Ez nem tűr korlátot, míg amaz saját szervezetét védi. S teljes vallási szabadságra a nép nagy tömege ép oly kevéssé van még megérve, mint nincs a teljes polgári szabadság gyakorlására a suíTrage universelre. Azért a népnevelés fokozatos haladása, a közértelmesedés gyarapodása szükséges előbb s addig hazánkban még a fejlődés eddigi történelmi s hagyományos útján, a receptio rendszere mellett kell még maradni s ezen az úton az első és halaszthatatlan lépés most a zsidó receptio, hogy a hazafias és magyarosodó zsidóságot, mely már 1867 óta élvezi a polgári jogegyenlőséget, a vallási jogegyenlőséggel még szorosabban kössük a magyarsághoz s a haza érdekeihez, valamint a magyar társadalomhoz. S ezt annyira szükségesnek tartja, hogy ezért — a szóban levő egyházpolitikai kérdések körül fenforgó egyetlen hitelvi (dogmatikai) aggályt, t. i. a keresztyén vallásról a zsidó vallásra áttérés megengedhetőségét is legyőzni igyekszik s a keresztség szerezhetésének igéitől és helyes magyarázásából merít arra, egy érdekes okoskodás által, érveket. Hasonló szabadelvűséggel nyilatkozik a katholikus autonomia kérdésében, mely bár a katholikus egyház hierarchikus szervezete és az apostoli király kegyúri jogai miatt nem lehet oly széles körű, mint a protestáns autonómiák, elég tért talál az üdvös intézkedésre; azért testvéri őszinte örömmel üdvözli azt, mint protestáns és mint hazafi, a nemzeti erőkifejtés és nemzetegység érdekében is. A polgári házasság kérdésével nem foglalkozik tüzetesen, miután azt Sztehló részletesen tárgyalta, bebizonyítván, hogy az ellen kath. részről felhozott dogmai akadályok meg nem állhatnak és hogy az államnak a most fennálló sokféle házassági jogból származó súlyos inconvenientiák és jogsérelmek megszüntetésére az egységes házassági jogra múlhatatlan szüksége s kétségtelen joga van. Miután azonban Sztehlo, a polgári házasság három alakja (a kötelező, a fakultatív és a szükségbeli) iránt határozottan nem foglalt állást, a felolvasó határozottan kijelenti, hogy a kötelező polgári házasságot kívánja behozandónak az egyházak és a polgárok érdekében egyaránt. A polgári anyakönyvek behozatalára elismeri az állam feltétlen jogát, de azokat csak akkor véli behozandóknak, ha szükségök bekövetkezik. Ez pedig az esketési anyakönyvekre nézve csak a polgári házasság behozatalával, a keresztelésiekre nézve pedig csak a keresztelési rendelet végrehajtása miatt, vagy annak visszavétele esetén áll be. Érdekesen fejtegette végül a felolvasó, hogy szerinte a polgári házasság behozatala és az 1868. LIII. t.-c. 12. §-a közt nincs az a szoros összefüggés, melyet annak a legtöbben tulajdonítanak. A polgári anyakönyvek behozatalával vissza lehet vonni az elkeresztelési rendeletet, mert az 1868. LIII. t.-cikknek az állami anyakönyv megadja a kellő sanctiót. De ez a törvény csak akkor lesz feleslegessé, ha az átalános szabadság és teljes egyenlőség az 1848. XX. t.-c. szerint ténvnyé válik s azért hogy a bevett vallások száma a zsidóval szaporodik s a házasság polgári alakja behozatik; a gyöngébb egyházak nem mondanak le azon oltalomról, melyet nekik a gazdag és hatalmas katholikus egyház aggressiv iránya ellenében az 1868. LIII. t.-c nemcsak 12. §-ával, hanem egész tartalmával nyújt. Az érdekes és tartalmas felolvasás ötnegyed óráig tartott, s a hallgatóság figyelmét mindvégig lekötötte, s ugy egyes pontjainál, mint befejezésekor többszörös tetszés-nyilvánításban részesült. A Krisztus feltámadásának történeti bizonyítékai. (Folytatás.) A kételkedők gyakran felhozták ellenünk, hogy nincsenek rendelkezésünkre egykorbeli históriai bizonyítékok, Mondják, hogy a három első evangéliumról nem lehet bebizonyítani, hogy 70, vagy 80 évnél korábban írattak volna azon események után, melyeket előadnak, a negyedik pedig koholmány. Én pedig erre azt felelem, hogy, ha pusztán a bizonyítás kedvéért megengednők is, hogy ez az állítás megfelel a tényeknek, ami azonban egyáltalán nem áll, mégis vannak kezeink közt oly levelek, melyeket oly ember irt, ki nemcsak abban a korban élt, de maga is a legtevékenyebb részt vett az egyház alapítás munkájában. Az ilyen egykorú leveleket pedig a modern historikusok minden más történeti okmánynál becsesebbeknek tekintik. Ilyenek például a nagy római szónoknak és államférfinak, Cicerónak levelei, melyek halála után gyűjtettek össze és adattak ki, körülbelül egy századdal előbb, mint Pál irta a saját leveleit. Még ma is megvannak ezek, s nem mondunk sokat, ha azt állítjuk, hogy a legfontosabb okmányokat képezik, melyek betekintést engednek Róma