Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-03-09 / 10. szám

is t. i. az országos törvényhozás a középiskolai oktatást tananyagában, tantervében, a tananyag fokozatos beosztásában s az elérendő cél tekintetében csaknem teljesen egyöntetűvé lette és azt kezeibe vette, olyan saját arculata ev. reform, tanügyi politikáról, a minővel a forradalom előtti időkben felekezetünk és egyszersmind nemzetünk közművelődését saját utonkon járva szolgáltuk, többé szó sem lehet: arról kellene még röviden szólanom: lehet-e tehát ez idő szerint önálló ev. ref. tanügyről beszélnünk? És ha igen: mily téren és irányban gondolom azt lehetőnek ? Ennek rövid körvonalozásával akarom ezúttal mondandóimat kiegészíteni és befejezni. Váltig hangoztatják, hogy a közoktatás nemzeti feladat ; hogy a valódi nevelés nem tűrheti a felekezetiség egyoldalúságát, nem szenvedhetheti nyűgöző korlátait. No, ez lehet a messze jövő dogmája; talán szép ez elvben, de ma nálunk szinte lehetetlen a kivitelben. A mig ugyanis az izraelitán kívül, minden felekezet: római katholikus és görög-keleti, ágostai evangélikus és unitárius feladhatatlan érdekének találja, hogy saját célja szerint, saját szellemében neveljen: akkor az ev. reform, egyház, még ha oly tiszteletre méltó múltja, ha olyan kibélyegzett hagyományai és eredeti jellegzete nem volnának is, szintén nem felejtkezhetik meg annyira parancsoló érdekeiről, hogy iskoláit, kezdet óta léteiének egyik legbiztosabb támaszát, bármily szépen hangzó kiszólásokért kezeiből könnyelműen kibocsássa. A mig nyílt titok, hogy egyik-másik felekezet, végre is csak az igazság és testvériség rovására ne menne! joga lehet hozzá, egyes tanág tárgyalásánál saját felfogására hitelvei álláspontjára erős súlyt fektet: ami józan hitelveinkben, egyházunk szabadelvű alkotmányában, intézményeinkben és egész multunkban szintén elég sok van olyan, ami arra kötelez, hogy azokat., másokat nem bántva, növendékeink lelkébe beültessük és meggyökereztetni törekedjünk. Továbbá, midőn épen napjainkban országra szóló bizonyítékát látjuk annak, hogy az a hazafias érzületéről annyira kiemelt római katholikus fő- és alsó rendű papság, nem törődve az állam törvényeivel, nem a hazafiság és korszellem követelményeivel, hitelveiben, hatalmában és érdekeiben meg sem is támadva, közelebb a polgári házasság kérdésében, összehangzó karban ki véknyán, ki vastagon a Fax zászlaja alatt ugyancsak zengi harci riadóját; ellenben midőn tudjuk, hogy egyházunk leendő világi elemei, egykoron felekezeti életünk és alkotmányunk oszlopférfiai, egyházunk küzdelmes múltját, demokratikus kormányformáját, a gimnáziumi tanpálya bevégzése után vagy az életbe kilépve, vagy egyetemre kelve, csak középiskoláinkban ismerhetik meg gyökeresen: egy percig sem lehet kételkednünk, hogy felekezeti gimnáziumaink feladása egy lenne a szándékos öngyilkossággal. Végre: a midőn tudjuk, és mélyén érezzük, hogy a mi szellemünk és ezzel összehangzó tanításunk soha eddig a magyar haza érdekeivel ellentétben nem állott, és amennyiben számunkra e haza határain kivül nincs hely, annak mindvégig is hü szolgálatára fog állani: már a hazafiság szent érzelme is tanintézeteinknek nemcsak féltékeny feltartására ösztönöz, hanem azok lehető tökéletesítésére hathatósan buzdít és sarkal. Gondolatom szerint már ezekben nagyjában meg van adva a felelet arra, hogy ev. reform, középiskolai tanügyünkről korunkban is igen komolyan lehet sző. Ámde ev. reform, tanintézeteinknek csak lehet és lesz létjogosultságuk, ha bennök a protestáns, közelebb a tiszta kálvinista szellemet leszünk képesek uralkodóvá tenni. Nem ugy értem, hogy ezt szembeszökő erőltetéssel, vagy talán a többi testvér keresztyén felekezetek hitelveinek intézményeinek rovására, vagy azok tapintatlan gáncsolásával cselekedjük. Méltatlan volna ez multunkhoz, méltatlan egyházunkhoz, megcsúfolása iskoláink- és a kor szellemének Másoknak netaláni példái minket meg nem tántoríthatnak. Itt természetesen a legtöbb, ha nem minden, mint általában az iskolai életben, a tanárokon, az iskolák éltető leikein fordul meg. Ezeknek kell mindenekelőtt a benső, a vérben és szívben élő protestáns szellemtől, áthatottaknak, érzületükben és tetteikben egyházunk meleg szeretetével fölvértezetteknek lenniök. fia lvrikus költő csak azt énekelheti igazán, ami érző szivéből fakad: a tanár is csak azt óhajtja növendékei zsenge szivébe, a minek maga és élete beszélő példája. E nélkül képezhetünk alapos tudósokat, de a református egyháznak hitben erős, munkás tagokat aligha. De a példa mellett élőszóval is kell tanítanunk. Tanítsuk meg azért növendékeinket arra,* hogy vallásunk az emberiség legnemesebb vívmányának: a lelkiismereti szabadságnak és emberi méltóságnak vallása; értessük meg, hogy egyházunk alkotmánya valódi szabad alkotmány, a mely külhatalomtól függetlenül a saját és a haza törvényei értelmében intézi ügyeit. Tanítsuk meg tanítványainkat arra, hogy ez egyház iskolái a felekezeti mellett a nemzeti közművelődés világító fáklyája volt kezdete óta; értessük meg velők, hogy voltak ennek időről-időre hitben rendületlen, áldozatra kész bajnokai, a kik az utódokat követésre kötelezik. Tanítsuk meg felekezetünk ifjúságát arra, hogy ennek az egyháznak múltja bár küzdelmes, sőt a gályarabságig üldözött, de épen szenvedések fejében dicsőséges; értessük meg vele, hogy ez az egyház az államtól nem támogattatva, sőt a reakció komorsötét napjaiban önerejéből tartotta fenn magát, fejlesztette, tökéletesítette időnként intézményeit, jó és balsorsában, mostoha helyzetében önzetlenül szolgálta a közös haza boldogságát és virágzását és e részben a jövőben is, ha élni akarunk, lankadatlan munkára és áldozatra leszünk kötelezve, önerőnkre utalva legelső sorban. Csepegtessük növendékeink logékony szivébe, hogy ennek az egyháznak tagjai közé soroztatni a mennyire emelő, ugyanakkor is kötelezően emlékeztető, hogy nagyapáinknak csak akkor leszünk méltó utódai, ha azok nyomdokait egyházunk munkás szeretetében az utódok hűségével követjük. Ezekben és effélékben látom én ev. reform, gimnáziumainknak egyházunk és felekezetünk irányában legszebb és legfontosabb hivatását, fentartásuknak megokolását, tanférfiainknak felekezetünk érdekében magasztos feladatát. Azonban ha az egyház mindezeket méltán megvárhatja a kebelén ápolt és ereje megfeszítésével fentartott iskoláitól és annak tanáraitól: iskoláival és tanáraival szemben viszont az egyháznak is megvannak a maga méltányos és kikerülhetetlen kötelezettségei. És ez röviden szólva nem több: adja meg az egyház tanintézeteinek mindenkor gondos áldozatkészséggel épületben és fölszerelésben a kívánt költséget; biztosítsa tanárainak a képzettségükhöz, munkásságuk fontosságához és társadalmi helyzetükhöz mért tisztességes megélhetést; adja meg a maga kebelében külsőleg is az állásukkal járó tisztességet, elismerést: adja meg a nagy társadalom is a maga kebelében az általok képviselt szellemi tőkének megfelelő helyet. E tényezők kölcsönös összhangzása a hivatását lelkéből szerető tanárnak nem eredményezhet mást, mint hogy ugy is mint azon egyház szülötte és tisztviselője, buzgó szívvel lélekkel kötelességének élvén, a protestáns tanügy és iskola, múltjához híven a jövőben is jelentős számot tevő tényező lesz a nemzeti és egyházi közművelődés nemes munkájában. Futó Mihály