Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-23 / 8. szám

állapított óraszámait egymással szemben mérlegeljük : valami feltűnő nagy különbséget nem találunk. Ha mégis felekezetünk tanárai a maguk terbét állami kartársaikéval e részben is összevetve, helyzetüket mostohábbnak találják : csak természetes. És valóban elég sürün is ballhatunk összehasonlításokat és azokból levont, olykor nem épen vigasztaló következtetéseket. Ki nem találná mindezt kellően igazoltnak? De viszont legyen nekem is szabad e tárgyra vonatkozó egyéni nézeteimet előadnom és tapasztalatomra építenem. Nem egy-két évtizede eszem már a tanári pálya nekem nem oly keserű kenyerét, de ez idő alatt azt tapasztaltam magamon, azt tapasztaltam tiszttársaimon is, hogy 20 heti óra távolról sem támadja meg egészségünket; nem gátol a bár leglelkiösmeretesebb előkészülésben és összes tanári tisztünk teljesítésében; élhetünk mellette a családnak; jut idő a szórakozásra; sőt időnk okos beosztása mellett épen nincs kizárva a nálunk elengedhetetlen önképzés; lehető, ha kedvünk és hivatásunk van hozzá, az irodalmi foglalkozás. Én a heti 20 órát igaz jóakarat mellett és rendszeres viszonyok között könnyen megbirhatónak találom. De beszéljenek a lett dolgok. Mit látunk a legtöbbször épen azok részéről, a kik a nyűgöző sok tanóra miatt kifogásokat emelnek? Azt, hogyha az ilyeneknek mellékfoglalkozásra kínálkozik alkalom, nem is valami fényes díjazás mellett készek tanári foglalkozásuk terhéhez ujabb és gyakorta épen nem könnyebb terhek elhordozására is vállalkozni. Hányan adunk, csak alkalom legyen rá. vagy más tanintézetben, vagy más uton is, még magánórákat, vagy vállalunk most kedvtelésből, majd bizony mérsékelt díjazás mellett szabad időnket lefoglaló munkakört. És ami sajátságos, sőt csaknem természetellenes, de való dolog, hogyha magánteendőkre vállalkozunk és ennek következtében a kötelességek összeütközése esetében tisztünk egyik vagy másik ágát meg kell rövidítenünk, rendszerint eredeti hivatásunk búzza tiz eset közül nyolcban a rövidebbet és magánvállalkozásunk teendője fölözi le legjobb erőink szinét, javát. Pedig első sorban mégis annak a tanintézetnek volnánk tisztviselői, amely ad állást, ad tisztességet és biztosítja többé-kevésbé jövőnket; tehát viszont az számíthatna jogosan lelki és testi erőnk teljességére. De visszatérve a heti 20 órára, nem szeretnék sem egyoldalúan merev lenni, sem félreértetni. Ha biztos volnék arról, hogy az a tanár 18 óra mellett többet és igazán tanulmányoz, talán búvárkodik; hogy komoly, magvas irodalmi munkásságot folytat: részemről az ilyeneknek épen nem volnék idegen akár a 18 órát is tetemesen csökkenteni. Hisz' az ilyenek példájok által építik tanítványaikat, becsülést vivnak ki a tanári állásnak és fáradozásuk eredménye jótékonyan vísszaáradhat esetleg a nemzeti irodalomra és közművelődésre. De legyünk őszinték. Ha az a tanár 18 óra mellett, bizonyára vannak dicséretes kivételek, épen ugy nem öli meg magát a komoly tanulmányozásban, vagy a magvas irodalmi foglalkozásban, nem vidéki sekélyes újságcikket értek, mint a 20 óra mellett; ellenben más térre jut ideje és ereje bőven: nem tudom megérteni, miért jusson hetenként 2 — 3 órával több a kaszinónak, vagy épen nép- és olvasóköröknek ; akár a tétlen kényelemnek, akár a tanári álláshoz nem is mindig szorosan vágó mellékfoglalkozásnak ? Egyet azonban tudok, és ez az: magyar református szegénységünknek lehet, legyen is pénze tanügyének valódi, igaz szükségeire, de kevéssé busulok rajta, ba vékonyan jut fényűzési cikkekre. Nem a husz órában fekszik az igazi baj, hanem a megélhetés súlyos gondjaival szemben tanári fizetéseink csekély voltában. Épen napjainkban országos a — szerintem is egészen jogosult — forrongás az állami iskolák tanárai körében épen a tanári díjazás csekélysége miatt, pedig még az ő helyzetűk e részben a miénknél általában mégis jóval, sokunkéhoz mérten határozottan kedvezőbb. Részemről nem utolsó bajnak tartanám, ha az állami tanároknak ama sokat mondó mozgalma ev reform, egyházunk őrállóit is nem emlékeztetné, és annak közvetett szózata őket is gondolkodóba nem ejtené. Ha rajtam fordulna meg a dolog: tanárainknak nem a husz óráját csökkenteném, hanem fizetésöket emelném a tisztességes megélhetés fokáig. Adjuk meg tanárainknak a mindennapi kenyeret, azután várjuk, esetleg követeljük meg a lelkiismeretes munkát. Ez a kölcsönös igazság. Mielőtt tárgyamnak ezen, szinte már a inegunásig fejtegetett oldalától elfordulnék, azon kijelentéssel zárom be e részbeli mondókámat, hogy amint föntebb a husz órát könnyen elbirhatónak állítottam : ugy azt egyenesen a tanintézet érdekében elégségesnek is tartom. Mert egyebet mellőzve: a tanár is alá van vetve az egészségi változásnak ; a tanár is családfő, a családi élet minden bajával ; ugyanő a közélet embere is, a kit részint hivatala, részint magánéletének váratlan esélyei nem egyszer akaratán kivül elvonhatnak tanóráitól Már pedig meg vagyon irva: az iskola jó hire nem engedi, hogy a tanórák szüneteljenek, a tanítás menetét megzavarják, a tanulók rendszerét, az iskola figyelmét meglazítsák: ilyenkor az egészségesnek vagy a közvetlenül el nem foglaltnak kell tehát hiányzó tiszttársát pótolni. És ez nem pusztán tiszttársi előzékenység, hanem a tanintézet iránti kötelezettség. De a nagyon lefoglalt tanártól, habár a helyettesítés esetleg kölcsönbe mehet is, jogosan nem követelhetjük a jókedvű helyettesítést. Szintén életbe vágó kérdéssel foglalkozik a 65. és 66. §. Ennek elseje a gimnáziumi tanárok fizetését a 200 forint lakbér mellett 1200 forintban, az igazgatóét teljes gimnáziumban 300, nem-teljes gimnáziumban 200 forintban, mint legkevesebb összegben állapítja meg. Ha már számba veszszük itt, hogy ez a javadalmazás az állami középiskolák tanárainak eddigi törzs fizet csévél alapjában összevág; ha tekintjük, hogy ev. reform, gimnáziumaink tanárainak fizetése ez összeget — talán egy-két kivétellel — el nem érte, a legtöbb tanintézetnél pedig azon jóval, nem egy helyen szánandóan jóval alul maradt: első tekintetre a zsinat határozata ellen alig tehetnénk nyomósabb észrevételt. Bizonyára ez a fizetés jelen összegében is számos református tanár nyomasztó sorsán enyhítene és nem egy nyílt sebet hegesztene. De mélyebben nézve a dolgot, még sem nyomhatunk el egy pár megjegyzést. Első az, hogy az iskolai bizottság javaslata (95. §) azzal végződött, hogy: »Mindezen törvények azonnal és rögtön hatályba lépnek; fenhagyatván mind amellett az egyházkerületeknek azon joguk, hogy ahol és amennyiben, lontos érdek kockáztatása nélkül, az intézeteket fentartó testületek anyagi körülményei nem engedték meg e törvényeknek teljes érvényesítését, ott és ily esetekben, az erőkifejtést ugyan folytonosan szorgalmazva, ujabb segélyforrások megnyíltáig, melyeknek eszközlésére az egyetemes egyház is törekedni hivatva lesz, idő és esetenként három vagy legfelebb hat évi határidőn belől haladékot adhassanak«. És a zsinat e már magában is nagyon ruganyos és sok kibúvót megengedő részletet ezen pótlékkal toldotta meg: »Rendkívüli esetekben az illető egyházkerület indokolt fölterjesztésére az egyetemes konvent ezen időhaladékot, meghosszabbíthatja