Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-23 / 8. szám

Az apostoli királyi jogok és a pápa. V. A polgári házasság és az anyakönyvezés polgárosítása nemcsak az emberiség fejlődésének természetes következménye; nemcsak az államiság elengedhetlen követelménye, hanem a vatikánizmus leghatalmasabb ellensége is. Vannak oly rövidlátó protestánsok, kik ellenzik ; vannak, kik közönyösek iránta, de tán inkább ellene, mint mellette vannak, bár elenyésző kisebbségben vannak; pedig a felvilágosodás s igy a protestántizmus eszméje, ez intézményben egyik legszebb s legmessze kibatóbb diadalát aratná. Az államnak s a protestantizmusnak tehát vállvetve kell megvalósítására törekednie s az udvar, az aristokrácia, a klérus és az alsó néposztály mesterségesen szított ellenszenvét a viszonyok kényszerítő hatalma előbbutóbb megtörendi. A papi reakció ellenében, a magyar állam szuverenitásának, a pápai hatalomtól való nagyobb függetlenségének biztosítása végett minden szabadelvű, s minden protestáns ember harcolni fog emez intézmények ellenzői ellen, valamint a katholikus autonomia hangzatos neve alá foglalt klérikális intézmény ellen. Szép, magasztos eszme a szabadság eszméje, s mi sem volna kívánatosabb az emberiség fejlődésére nézve, mint az, hogy a szabadság és önkormányzat, a nemzeti függetlenség institúciói a római katholikus egyház kebelében is meghonosulhassanak, megerősödhessenek. Azonban ez, legalább a mai, vatikáni katholicizmus alapelveivel merő ellentétben áll. A potestas ordinis et jurisdictionis, a rendi, törvényhozói és kormányzói hatalom a római katholikus egyház tanítása szerint változhatlanul és isteni jogon a pápát s püspöki kart és oly módon illeti meg, hogy erről még akarva sem mondhatna le sem egészben, sem részben. A vatikáni zsinat amellett oly elvet emelt érvényre, mely a püspöki kartól, még inkább a hivők tömegétől ugy a vallási, mint az erkölcsi téren, sőt még — amint a legújabb pápai nyilatkozatok tanúsítják — még a politikai élet mezején is feltétlen engedelmességet kiván. A pápai csalatkozhatlanság dogmáját értem, melynél végzetesebb, az emberiség szabadságára s haladására veszélyesebb, a katholikus népekre lealázöbb hittételt alig alkottak a keresztyénség megszületése óta. Mit is mond a vatikáni közzsinat első dogmatikai konstituciója: »Tanítjuk ... hogy a római pápa e felsőbbségi hatalma valóban püspöki, közvetlen, melylyel szemben minden ritus és minden méltóságbeli pásztor és hivő, mindegyik magában s mindnyájan összesen véve hierarchiai alárendeltség és igaz engedelmességre van kötelezve, és pedig nemcsak a hit és erkölcsi dolgokban, hanem azokban is, melyek az egész világon elterjedt egyház fegyelmét és kormányzatát illetik*. Vegyük ehhez hozzá a tulajdonképi csalatkozhatlansági dogmát, mely az említett konstitúció negyedik fejezetében foglaltatik: »Tanítjuk . . . mint Isten által kinyilatkoztatott hitelvet ; a római pápa, midőn ex cathedra szól, azaz ha minden keresztyén pásztorának és tanítójának hivatalát gyakorolva, legfőbb apostoli tekintélyével a hit, vagy az erkölcsök dolgában az egész egyház által megtartandó tant definiál, a sz. Péterben neki igért isteni segély által ama csalatkozhatlansággal bir, melylyel az itteni Megváltó egyházát a hit s az erkölcsök feletti tan definiálásánál ellátni akarta és ezért a római pápa definíciói magukban véve irreformabilisok. Ha azonban valaki — mitől Isten mentsen — merészelne ezen definíciónknak ellenmondani, az átok alatt legyen«. Bármely józan eszű embertől kérdem, hol lehet autonómiáról, mely az öntörvényhozást és önkormányzást jelenti, szó ily hierarchikus szervezet mellett, mely a legteljesebb abszolutizmus elvén épül föl ? Valóban csodálkozom azon világiakon, kik ily hangzatos jelszó által félre hagyják magukat vezettetni s küzdenek olyan eszméért, mely a katholikus pápai egyház körében lényege szerint képtelenség, s nem szolgál egyébre, mint ürügyül arra, hogy ez egyház ügyeinek intézése, vagyonának kezelése, javadalmainak betöltése, teljesen kikerüljön az alkotmányos kormány és törvényhozás ellenőrzése alól. Az uralkodó személyes jogává akarják tenni a főkegyúri jogot, melyet azonban abszolutisztice gyakorolna, minden alkotmányos befolyás nélkül. Egyik abszolutizmus a másik szövetségét keresi. S amellett számít az autonómiáért küzdő hierarchia a fejedelem föltétlen hitbuzgóságára. melynek a mostani egyházpolitikai küzdelmekben is oly sok kétségtelen tanújelét látjuk, s mely a liberális elvek megvalósulását épen nem látszik előmozdítni óhajtani. Képzeljük el már most, hogy az autonomia hangzatos jelszava alatt sikerül az alkotmányos kormány és törvényhozás ellenőrzése alól kivonni a főpapi székek betöltését, a főpapi javadalmak kezelését, a közalapokat, alapítványokat; képzeljük el, hogy az állítólagos önkormányzatra jogosított világi hivők s alsóbb papság a pápának s püspököknek »hierarchiai alárendeltségre és igaz engedelmességre van kötelezve, és pedig nemcsak a hit és erkölcsi dolgokban, hanem azokban is, melyek az egész világon elterjedt egyház fegyelmét és kormányzatát illetik«; képzeljük el. hogy e tan magában véve, mert ex cathedra van hirdetve, irreformabilis és infallibilis: aztán tisztában lehetünk az iránt, hogy az az autonomia milyen irányban fog működni s előbb-utóbb minő végzetessé fog válni ugy sem fölöttébb erős, ugy sem teljesen hamisítatlan alkotmányosságunkra, állami erőnkre, már is szertezuzott társadalmi békénkre, s a legfelsőbb köröktől az utolsó kápláni lakásig meghurcolt, megcsúfolt liberalizmusunkra. A pápai túlkapások, a Schopper-féle törvénytelenségek, a papság és püspökök által vezetett fanatikus agitáció teljes mértékben megmutatta, hogy állami érdek, a szabadelvüség, a lelkiismereti szabadság és a protestántizmus érdeke, hogy a katholikus egyház autonómiáját azon alakban, melyben az alkotmányos magyar állam fennálló jogait legkevésbé is csorbítaná, megvalósítni ne engedjük. Autonómiáról a pápás katholicizmus körében beszéln' 15*