Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-11 / 6. szám

tisztelet! Legfeljebb még itt-ott egy-egy reggeli és esteli könyörgés néhány buzgó öreg ember részvételével. Ez igy nem jól van! Kivált a téli félévben kellene ilyenekről gondoskodni; mert hiszen csak akkor várhatjuk, hogy a hívek is többet foglalkozzanak vallási dolgokkal, ha mi magunk gyakrabban foglalkoztatjuk őket velük. Mai szokásaink mellett nem csoda, ha csak ünneplő ruha lesz a vallás is, a melyet a vasárnapi tiszta ruhával vesz csak fel és vet is le az ember. A köznapi életet megszentelő erővé kell az evangéliomnak lennie, a hétköznapi munka zajában is meg kellene hát zendítni az evangéliom beszédét, hadd érezné a közönség, hogy az Urnák lelke szakadatlanul munkás. Azonban addig is hasznát vehetjük Sulze megjegyzéseinek, mig majd egy jobb, egy buzgóbb irányzat megteremtendi nálunk is a hétköznapi összejöveteleket, ha majd nem űzünk annyi egyházpolitikát, hanem többet foglalkozunk a lelkipásztori gondviseléssel. Tehát szerző szerint a történeti dolgok tárgyalása a köznapi istenitiszteletek feladata volna, mig a vasárnapi istenitiszteleteken a hit- és erkölcstánt kellene szerinte összefüggő, természetesen építő és nem elvont rendszerben tárgyalni. Kivételt csak a Jézus története, ami hitünknek ez isteni forrása, képezhetne, a melyet újra meg újra tárgyalás alá kellene venni az egyházi év ünnepes felében. De ezt is oly módon kellene tenni, hogy a gyülekezet közvetlenül szemlélje, hogy a Krisztusban valósággal beteljesedett amaz ige: íme, én mindeneket megújítok; mert csak ez esetben érti meg a gyülekezet, hogy kicsoda reá nézve a Krisztus. Igy a hívek minden évben újra átélhetik a Krisztus életét és működését. Az Isten kijelentéseiben levő összefüggést és azt, amit mi Jézus életének és munkásságának köszönhetünk, soha sem láthatják meg a gyülekezetek, ha a lelkész nem tud szakítani a perikopákkal. (Nos, a perikopák minket nem kötnek!) Mert nézzük csak, hogy az év első tizennégy vasárnapjára mik a perikopák ? A 12 éves Jézus a templomban, a kánai mennyegző, a kapernaumi százados fiának és egy ördöngösnek meggyógyítása, Krisztus a viharzó tengeren, a konkoly és tiszta buza, a hegyen való megdicsőülés, a szőlőmunkások, a magvatő, a vak meggyógyítása Jerichoban. a kísértés, a kananita nő, a farizeusok jelt kívánnak és ezek vádja, hogy Jézus Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket, 500 ember megvendégelése és Krisztus praeexistenciája Ábrahám előtt (Ján: VIII. 46 s köv.). Aki már most végighallgatta mind e prédikációkat, vájjon lesz-e annak csak a leghalványabb fogalma is Jézusnak munkásságáról és meg tudja-e csak távolról is érteni azt az életet, a mely a Golgothához vezetett s ott tárult fel a maga egész fenségében ?! Az evangéliomi történeteknek legerőteljesebb részletei, a melyek pedig kulcsul szolgálnak Jézus megérthetéséhez, az ev. perikopákban egyáltalában nem kerülnek tárgyalás alá. A perikopák minden terv nélkül összeállított egymásutánjában igaz, hogy sokat beszélnek Krisztusról; de Krisztus maga, a minden prédikációnál hatalmasabb lény, soha nem lép be a gyülekezetbe Aki például — hogy csak egyet említsünk — otthon magában csendben elolvassa a Márk evangéliomának második felét, az a Krisztusban többet talál, mint egész prédikációsorozatokban és ugy megragadja e felséges alakot, hogy azt többé el nem bocsátja; az más érzésekkel megy majd a nagypéntek és a húsvét elé. Az vele együtt éli át, amint Jézus lelkéből mind gazdagabb teljességben tör fel az isteni élet, ez aztán megragadja és ujjá-alakítja. Előtte már aztán nem egy Krisztus-logalom, hanem maga a Krisztus, ennek jellemképe áll, hogy ujjászülje őt. A prédikációnak pedig arra kellene épen a hivőt segítnie, hogy elérje ezt az élő Krisztust, hogy ez legyen szivében munkás. Jézusnak ez a jellemképe hogyan domborodjék ki, ha minden összefüggés nélkül Jézus életének majd erről, majd meg amarról az epizódjáról prédikálunk ? Szerző arra is igen találólag mutat rá, hogy a szentírást épen azért olvassák ma már oly kevesen, mert maguk a prédikátorok is elmulasztják, hogy annak erőteljes jellemképeit, melyek pedig minden szivet megnyernének, mutatnák fel. A gyülekezetek — sokszor öntudatlanul — még mindég abban a meggyőződésben vannak, hogy a biblia, az első lapjától az utolsóig, egészen egyforma hit- és erkölcsi eszméket tartalmaz és igy ha valaki az egészet elolvassa is, legfeljebb csak quantitativ gyarapítja a maga tudását; különben pedig elég belőle annyi, mint a menynyit az iskolában megtanult s a mi aztán több van a bibliában, azt könnyű elgondolni. Mennyire meg volnának lepetve gyülekezeteink, ha egyszer széttörnénk a szokásos és modoros korlátokat és azt látnák, hogy hősök és életteljes jellemképek egész raja veszi őket körül! Ekkor értenék meg a bibliának történeti jelentőségét is. És ha aztán bevezetnénk őket a bibliai hitélet fejlődésének egyes korszakaiba, megismertetnénk velők azok jellemző vonásait, akkor sokkal jobban tudnák méltányolni a vallás jelentőségét, mint most, mikor a lelkész vasárnapról vasárnapra csak egészen esetlegesen eszébe ötlő textusokról beszél, még ha különben e beszédek építő hatásúak is. Példa világosít. Izrael országa sülyedésének sötét hátteréből emelkedik ki Esaiás királyi alakja. A kis ország fölé már tornyosulnak a vész hullámai. A próféta kényszeríti a lelkeket, hogy csak az Istenben vetett bizodalomban keressék menedéküket és meglesz a szabadulás. Ésaiás abban a meggyőződésben él, hogy Jeruzsálem, az Úr székhelye, nem pusztulhat el. Jeremiás nem kételkedik az ország pusztulásán; de tudja, hogy a nép a maga életének örök tartalmát a fogságba is magával viszi. Isten a maga törvényeit beirja az ő szívökbe és bevési elméjükbe. Ez a bizalom ad a nagy tűrőnek erőt. Ha már most ilyen és hasonló jellemképeket tárunk a gyülekezet elé, akkor bizonyára felébred benne a most elfelejtett könyv iránt a szeretet. És mintegy maga az Isten tartott ekképen egy sokkal hatásosabb prédikációt, mint a minőt a világ bármely prédikátora kigondolhatott volna. Hasonló módon tárhatnánk fel a gyülekezet előtt a Jób költőjének lelki küzdelmeit, érzelmeit, vergődéseit. Akkor érezné a gyülekezet, hogy a vallási és erkölcsi élet fejlődése folya-