Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-15 / 54. szám

ról, több helyen ha nem is ingyenes, de jóakaratú és méltányos segedelemben részesítette iskoláinkat. De a verseny, a hajsza, a veszedelem azért nemkevésbé válsá­gos. Ugy vagyunk, mint a tolongásba jutott ember, akaratja ellen is sietnie kell; meg nem állhat, mert a megállás az eltiportatást jelenti. És mind jobban, egész fenyegető nagyságában áll előttünk a veszély, amelyet csak a könnyüvérüség kicsinyelhet, hogy anyagi eszközeink korlá­tozottsága miatt a protestáns középiskolák a versenyben szükségképen elmaradnak, vagy inferioritásba jutnak. Ezen válságos, de nem reménytelen helyzetnek higgadt megítélése, a segítőeszközöknek és módoknak feltalálása, a szükséges teendők egymásutánjának okos beosztása, protestáns tanügyi politikánk ez idő szerinti nehéz feladata. Ezen igazán aktualis kérdésekről legyen szabad egy pár megjegyzést tennem. A történelem azt bizonyítja, hogy legalább nálunk a protestáns egyház és iskola egyszerre alakult. Mind­kettő alkotása és tulajdona azon protestáns társadalom­nak, mely a vallásos evangéliomi hitnek erejével, a lelki­ismereti szabadság szerelmével és élő áldozatkészséggel eltelve, elég erős volt az egyházat a jelennek, az iskolát a jövőnek biztosítására megteremteni és fenn is tartani. Elismerem, hogy épen ezen protestáns társadalom, mint a hivek összesége képezi a protestáns egyházat. De ennek az egyháznak két karja a szűkebb értelemben vett egy­ház, mely a hitet, és az iskola, mely a tudományt őrzi. Ha ezen szűkebb értelemben vett egyháznak alkotása volna a protestáns iskola, könnyebb volna helyzetünk. Az egyház ugyanis könnyen mondhatná: az idők meg­változtak, a tanításügy az állam feladatává lett, én ezen­túl csak a magam szükségeiről, a vallástanításról, a lel­készek kiképzéséről gondoskodom, az én teendőim a vallási élet ápolása körül vannak megjelölve, középiskolákat, jog­akadémiákat én nem tarthatok. Iskoláink legnagyobb részét azonban a protestáns társadalom, egyesek, városok, közbirtokossági testületek is alapították és tartották fenn, némelyiket már a XVI. és XVII. században. Egyszerűen odahagyni az ősök ezen alapításait, elfelejtkezni arról, hogy ők ezekkel nemcsak az egyháznak, hanem a nem­zeti kulturának is akartak szolgálni, olyan bizonyítvány volna, melyet a jelen társadalma az ősök iránti kegyelet megsértése nélkül magáról ki nem állíthat. Vallásosság, kegyelet, hazaszeretet egyiránt azt parancsolják, legalább középiskoláinkra nézve, hogy azokat a jelennek fentartani kötelessége. De minden áron fentartandók-e, vagy a kérdést gyakorlatilag állítva fel, ott, hol a felekezeti erő egyátalán nem képes a fentartásra, igénybe vehető-e az állam sege­delme? A kérdést a szükség állította fel és a szükség oldotta is meg, fájdalom itt-ott rohamosabban mint kellett volna. A megkezdett gyakorlatból folyó elv most az, hogy protestáns középiskoláink ott, hol a magok megfeszített ereje sem elégséges, vagy ahol nemzeti vagy fontos kultu­rális szempontok kívánják, az állam segedelmét, a felekezet autonomikus jogainak fentartása mellett, igénybe vehetik, úgy tekintvén azt, mint a magyar nemzeti kultura körül szerzett történelmi érdemeinkért járó nem kegyadományt, hanem olyan segedelmet, melyet már eddig kiérdemlettünk. Nem mondom, hogy ez a helyzet, ez az elv nagyon kívánatos előttem; már az is baj, hogy az elvet a helyzet állította fel, nem pedig megfordítva. De még ezt az elvet is jobbnak tartom, mint akár a merev visszautasítást, akár azon felfogást, mely elvben elítéli és autonomia­ellenesnek tartja az államsegélyt, de gyakorlatban szívesen fogadja. Meggyőződésem az is, hogy az államsegély igénybe­vétele felett a döntést minél magasabb protestáns egyház­kormányzati fórumnak hagynám fenn és ilyen esetekben mindenütt erősíteném, új kapcsokkal látnám el, a helyi felügyelet mellett, az egyházi legfelsőbb felügyeletet is. És mind fentartandők-e középiskoláink ? Nem lehet-e egyik-másik tisztán helyi és pedig csekély forgalomra alapított középiskolát megszüntetni, illetőleg más protes­táns kulturális intézetté alakítani, ez. azt hiszem, az esetről­esetre elintézendő kényes kérdések egyike. A helyi érdekek épen nálunk, protestánsoknál, érzékenyek és kímélendők. Elv itt főképen az lehet, hogy legfelsőbb egyházi felügyele­tünk soha se várja be, hogy eshetőleg ilyen intézeteink­nek akár feleslegessége, akár fogyatékossága a közvéle­mény, akár mások által konstatáltassék. És mik a legsürgősebb segítőeszközök, melyek vál­ságos helyzetünkben első sorban alkalmazhatók. Tisz­telt közgyűlés, annak oka, hogy ezen megnyitó beszéd olyan röpködő, sokat megérintő, semmit ki nem fejtő, őszintén bevallom, az én belső nyughatatlanságom. Már két egymásutáni évben volt elnöki megnyitó beszédem tárgya tanáraink anyagi helyzete javításának és az állami nyugdíjnak kérdése. Nem akartam harmadízben is erről szólani. Pedig valami belső hang azt súgja, hogy most is és mindig, míg ezen a bajon segítve nem lesz, ezt kellene sürgetnem, és e helyről nem volna szabad másról beszélnem. Mert ez a lét és nemlét kérdése. De nem panaszkodom; talán nem is volna illő épen Szatmáron újítani fel a panaszokat, a hol épen a legújabb időben is annyi anyagi áldozatkészség tünt föl a protestáns közép­iskolai tanításügy iránt. De annyit el kell mondanom, hogy felekezeti középiskolai tanáraink anyagi helyzetének javítását, fizetésök és nyugdíjuknak az államihoz közelebb emelését legsürgősebb teendőnknek tartom, mely egyszer­smind a komoly munkásságnak, a szellemiekben való sikeres eredményeknek is feltétele. Nem annyira a fizetés cse­kélysége, hanem a verseny kikerülhetetlensége képezi a bajt. Annak elgondolása, milyen különbség van az ő sorsa és a vele teljesen egyenlő képzettségű állami tanár sorsa között, keserűséggel fogja eltölteni a protestáns tanár szivét. Ne hivatkozzék senki az önfeláldozásra, a buzgó­ságra akkor, mikor egy olyan pálya végén, melyen külső előléptetés, haladás nincs, vagy alig van, a legjobb eset­ben a nyugalomnak, vénségnek pár esztendejére nélkü­lözés, rosszabb esetben, a családra, a hátramaradottakra

Next

/
Oldalképek
Tartalom