Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-01 / 52. szám

épen oly türelmetlen exclusivitással, mint a morál har­cosai az erkölcsi életet. Kenessey azonnal elveszti nyu­galmát, izgatottá lesz, mihelyt valaki az erkölcsi prédiká­ciók mellett érvel. Letiltaná, ha lehetne a lelkészeket a morális prédikációk tartásától. Ő csak a dogmatikus pré­dikációkat tartja keresztyéni, építő és a mai keresztvén­ségét Pál képmására átalakító beszédeknek. Annyira bele­élte magát Pál hitelveibe, gondolkozásába, egyszóval: Pál keresztyénségébe, hogy hallgatóit egészen paulinusokká akarja tenni. De nem lehetetlen, hogy ha majd Jakab apostolt tanulmányozza, akkor meg jakobinusokká neveli íket. Nincs a lelkészek között, aki Pál apostol érdemeit, melyeket a Krisztusi eszmék kifejtése, tisztázása, alkal­mazása és érvényesítése által kivívott, kétségbe vonná; abban is igaza van Kenesseynek, hogy amire Pál a maga egész tanrendszerét építette és a léleknek üdvét alapította, nem más, mint a megfeszített és feltámadott Krisztusban való hit. De igazat kell adnunk Jakab apostol okoskodá­sának is, hogy a hit jó cselekedetek nélkül meghalt. Igaz, hogy a hit a hegyeket is megmozdítja, de a lélekbe zárt puszta hit olyan, mint ftZ 9, lángeszű ember, aki szobájába zárkózik és nem érvényesíti lángeszét. Én egyedül azt tartom keresztyén-erkölcsi életnek, amire maga a Krisztus is sokszor utal, melynek t. i. a keresztyén hit az alapja s belőle nőtt ki az erkölcsi élet. Ez a hitnézet, kisebb-nagyobb mértékben, majdnem minden prédikációmban kifejezést nyer. Annálinkább meglepett Kenesseynek fejtegetése a puszta erkölcsi élet hiábavaló­ságáról, melylyel ellenem harcolni látszik, holott ezt az én beszédeimből kiolvasni nem lehet. Éppen így helytelennek tartom azon okoskodását is, melylyel beszédemnek ama tételét támadja meg, hogy: »az egyesül a Krisztussal, aki az ő tudományát elfogadja« nem az egyesül a Krisztussal — mondja Kenessey — hanem az, »aki vele él és vele hal meg*. Hát édes Kenessey, nem hajánál fogva előrántott ürügy-e ez arra, hogy támad­hasson, hát van abban valami ráció amit ön itt beszél? Avagy a Krisztussal való egyesülésnek nem első feltétel-e, hogy ennek tudományát elfogadjuk ? Igaz, hogy a hit egyesít vele, de vájjon támadhat-e hit az ember lelkében, ha tudományát nem ismeri ? Keletkezhet-e szivében szere­tet és ragaszkodás iránta, ha őt nem ismeri, s vájjon nem tudományából ismeri-e meg? A hit Isten ajándéka, de Isten is eszközök által munkál. És a hit, mint az irás mondja: hallásból vagyon s a hallás alatt avagy a világi bölcseség hallását érti-e? Azt mondja Krisztus egy helyen: »Aki hiszen a fiúban, vagyon annak örökélete« ; más helyen pedig: »Valaki az én beszédemet megtartandja, soha halált nem lát*. Kenessey pedig azt mondja, hogy »Krisztus tanának elfogadása nem elég arra, hogy az emberek keresztyénekké legyenek*. íme Krisztus pedig nemcsak azt ismeri el, hogy akik az ő beszédét megtartják, keresztyénekké lesz­nek, hanem ráadásul még azt is ígéri, hogy örök életet nyernek. Ezután egész értekezést tart arról, hogyha az erkölcsi tanok és eszmék hirdetése és elfogadása jobbakká tenné az embereket, akkor már, annyi ezer év óta hirdettetvén, a bűnnek ismeretlennek kellene lenni e világon. Ez igaz és nagy baj! De hát kisebb baj az, hogy ime kétezer év óta hirdetjük az idvezítő tudományt és még sem tért meg és nem idvezül minden ember. Ezután magát és tanártársait állítja fel a tanítások hiábavalóságának kiáltó példájaként. Itt vagyunk — ugy mond — mi theologusok, akik nagy vallási és erkölcsi elveket hirdetünk, ha ezek­nek puszta hirdetése és elfogadása elégséges volna, minta­szerű keresztyéneknek kellene lennünk! No ezt már én is nagy bajnak tartom, hogy ők nemcsak hirdették a nagy és szép morális elveket, hanem el is fogadták és rajtuk mégis semmi változást elő nem idézett. Mi következik ebből ? Az, hogy ime az erkölcsi élet sürgetése mily haszontalan. Csudálatos mégis, hogy Krisztus maga az egynek azt mondja: »Te is ekképpen cselekedjél*. Az idvesség után tudakozódó ifjúnak pedig ezt: »Tartsd meg a parancsolatokat*. De persze Jézus akkor még nem tudta, hogy a XIX században lesz olyan keresztyén, aki e tévedését kimutatja és megigazítja. Most még erősebb támadásra készül, a drámákat hivja föl, hogy tanúskodjanak állítása mellett. Hanem itt már ugy járt, mint a lovas, mikor a lovának a fülébe tüzes taplót tesznek, nem odament, ahova Ő akart. Azt mondja: »ott vannak a színészek, az erény diadalát, a bűn bukását mutatják szüntelen s mégis elfogadnánk-e a színészeket mintaképekül?* Talán csak nem akar ez analó­gia lenni a fentebb előadott példára? Ezt szépen meg­köszönnék tanártársai. De voltaképen nem is azt akarta mondani, hogy a színészeket elfogadnánk-e mintaképekül; hanem azt: vájjon az emberiség erkölcsi képzésére jótékony hatással voltak-e azok az alkotások, melyeket a nagy szellemek az emberi lélek erkölcsi törvényeinek titkos mélységeiből merítettek ? Aki pedig ezt, édes Kenessey, tagadni meri, az képes lesz megtagadni azt is, hogy annak a legszentebb és legmagasztosabb drámának, mely a Krisztus élettörténetében lejátszódott, lett volna valami nemesítő hatása az emberiség erkölcsi életére. Teljesen igazuk van, mondja tovább, azoknak a bölcsészeknek, kik felvetik a kérdést, hogy vájjon az eszméknek, tanoknak egyáltalában van-e az emberekre valami átalakító, jobbító, nemesbítő hatásuk, holott az emberek momentán benyomások hatása alatt cselekesz­nek. Ezt azért "tartom érdemesnek félemlíteni, mert Kenessey kérlelhetetlenül elitéli azt a beszédet, mely ugy van alkotva, hogy hatása legyen a hallgatóságra. Ezt példával is meg­bizonyította kiadott prédikációiban, holott kedélye, hangja, előadása mind arra utalják, hogy próbáljon meg egyszer hatást is gyakorolni hallgatóságára. Már pedig, ha a momentán hatások birnak döntő befolyással a cselekvés rugójára, akkor épen arra kellene buzdítani a lelkésze­ket, hogy igyekezzenek hatást gyakorolni a hallgatóságra. Ezen elmefuttatás után visszatér ismét elhagyott tárgyára, az én elitélt beszédemre és azt mondja: »Mit mond Krisztus ? Vájjon azt-e, hogy az én tudományomat fogadjátok el, tegyétek magatokéivá és éltek?* Az bizony történetesen épen ezt mondja, mint már fentebb is idéz­tem: »Aki az én beszédemet megtartandja, soha halált nem lát*. János 8, 51. Vagy talán nem él az, aki halált nem lát? Majd türelmetlenkedve felkiált, hogy ezt a »chablon­szerü felfogást el kellene már hagyni, hogy milyen tehe­tetlen az ember egy magában és milyen jó tudni azt, hogy van valaki mégis körülöttünk!« Ugyan édes Kenessey! nem lenne szives egyszer egy pár órát szakítani, hogy egy másik uj testamentomot irjon. Ne lennénk kénytelenek mindig ezeket a régi, elavult, banalis dolgokat prédikálni híveinknek, s újra meg újra különféle példákkal buzdítgatni az Istenben való bizalomra. Lenne már egyszer valami más is, amihez utasíthatnánk őket, hogy bízzanak abban. Igy kénytelenek vagyunk őket mindig csak a tejnek italával táplálni. Milyen rég az ideje annak, hogy a gyer­mekeket tejjel táplálják, és ez a chablonszerü szokás mind e mai napig fennáll. Azt veti szememre Kenessey, hogy Hoffmann meséi­ből valami sentimentalis példát idéztem. Már ha szégyennel

Next

/
Oldalképek
Tartalom