Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-24 / 51. szám

vénei, öregei és ifjai ezt a mai napot, hogy főtiszteletü püspök urat szemtől-szembe láthassák és tisztelhessék s hódolatteljes tiszteletüket előtte bemutathassák. Szivünk túláradó érzelmeivel üdvözöljük azért a főtiszteletü püspök urat most, midőn az Isten valahára közénk hozta. Fogadja ismételten is köszöntésünket! Főtiszt, püspök úr megjelenése sok régi, sok szá­zados emlékeket költ fel a kállói ref. ker. hívek lelkében és emlékezetében. Felidézi azon időknek emlékezetét, mi­dőn Melotai Nyilas István és Margitai Péter, a későbbi szatmári lelkészek és tiszántúli püspökök valának e gyü­lekezet lelkipásztorai; felidézi azon időnek emlékezetét, midőn azt a földet, a melyen most állunk, a Bocskay István és az I. Rákóczy György, e dicső erdélyi fejedel­mek és szabadsághősök lábai taposták; felújítja az 1786-ik év juniusnak emlékezetét, midőn Paksi Szathmári István tiszántúli püspök vizitálván a szabolcsi traktust, látogatá­sával nagykállói híveit is megtisztelte és szerencséltette. Tudjuk másrészről, hogy a főtiszt, püspök úrnál is kegye­letes érzelmeket keltenek föl e mostani látogatásnak napjai, hiszen itt, a kies Nyírség virányos téréin éltek, munkál­kodtak egykor s ennek halmai alatt nyugszanak ma is főtiszt, püspök úr elődeinek áldott hamvai. Főtiszteletü püspök úr! Mindezen kedves, kegyeletes, százados emlékek hatása alatt mély hódolattal üdvözöljük főtiszt, és méltóságos püspök urat s gyermeki bizodalom­mal és engedelmességgel bocsátjuk főpásztori ítélete alá egyházi, valláserkölcsi, iskolai ügyeinket, midőn ismételten és ünnepélyesen kérjük, hogy számos építkezéseink, áldo­zataink után nyújtson alkalmat a holnapi hála- és öröm­ünnepen arra. hogy hálaimánkat vele együtt bocsáthassuk az egek Urához. Engedjen meg kinyilatkoztatnunk annyit, miszerint mi, itt e helyen, a Nyírség közepén letelepedett nagykállói ev. ref. keresztyének, e gyülekezetnek elöljárói s minden tagjai ép oly hívek vagyunk imádott, kedves magyar hazánkhoz, nemzetünkhöz és szívünkhöz forrott ősi ref. hitünkhöz, vallásunkhoz, mint őseink, elődeink, a Bocskay-hajduk valának . . . s valamint Bocskay és a Rákóczyak idejében apáink, a szabad hajdúk, a kurucz­magyarok, készek voltak vagyont, vért, életet áldozni az imádott haza, a református religió s a polgári és általános szabadságért, fogadja főtiszt, püspök úr azon ünnepélyes nyilatkozatunkat, hogy e szent eszmékért, a drága, ősi véren szerzett örökségért, hazáért, vallásért, szabadságért készek lennének, készek vagyunk, ha a szükség ugy ki­vánja, ma is feláldozni vagyont, vért, életet és e szent tárgyakért életünk sem lenne drága soha! Engedje meg főtiszt, püspök úr, hogy midőn ilyen érzelmekkel és gondolatokkal, hódolatteljes tisztelettel üdvözölve magunkat atyai jó indulatába s kegyességébe ajánljuk, s midőn Ítéletét, atyai bölcs tanácsait végzett dolgainkra és egyházi, iskolai, valláserkölcsi ügyeinkre nézve várjuk, másrészről gyengeségeink, fogyatkozásaink, tévedéseink s az itt-ott netalán mutatkozó hiányokra nézve méltányos, atyai szeretetből eredő tanácsait, útba­igazításait tisztelettel kérjük. Ily érzelmekkel és gondola­tokkal tárjuk föl előtte kapuinkat és szivünket, még egy­szer, a sziv teljességéből fakadó érzéssel kiáltva, hogy »Isten hozta!* s kérve, hogy találja magát körünkben otthonosan. Isten hozta!« E lelkes üdvözlő beszédre a püspök meghatottan válaszolt s pihenni tért a lelkészlakba. Este a dalárda szerenáddal tisztelte meg. Másnap vasárnap már a kora reggeli órákban sür­gött-forgott, tolongott az emberáradat az utcákon, várva­lesve az istenitisztelet kezdetét. Mikor megkondultak a rézfedelű torony mélyszavu harangjai s az ajtók kinyit­tattak, egy pár perc alatt megtelt az egész nagy, tágas templom. Az ősz püspök erőteljes léptekkel közeleg a lelkészi szék felé, kíséretében az esperes és a fungáló lelkészek. Orgonazengés, kemény férfi hangok érce össze­olvad lágy női hangok harmóniájával. Vágy ég a szemek­ben, áhítat ül az arcon, a szívben és szent hevületben ezer és ezer ajak rebegi utána az imádságot a mi ősz Áronunknak, amikor megcsendül kedves hangja és mély alázattal ismeri be Istene előtt, hogy »ő a mi legerősebb tornyunk, ő: a seregeknek Ura!« A püspök kenetes, gyönyörű imája után következett a dalárda szép éneke Farkas Lajos szakavatott vezetése mellett. A végső hangok alatt jelenik meg a szószékben Lukács Ödön zömök alakja és a könyvek könyvéből olvassa az alkalomszerű igéket I. Kor. 3. 11—13. alapján, mondván Pál apostollal: »más fundamentomot senki nem vethet azonkívül, amely egyszer vettetett, mely a Jézus Krisztus«. És amit apostola után hirdet az ékesen szóló száj, annak igazságát száz és száz sziv ismeri be magá­ban. És mikor finoman céloz a klerikálisoknak a szabad­ság nevében napról-napra nagyobb hullámokat verő üzel­meire és végtelen ügyességgel, találóan citálja fejökre az Irás szavait: »Immár megteltetek, immár elgazdagodtatok, nálunk nélkül országot vettetek* . . . bizony akkor nem volt ott egyetlen lélek sem, aki azt nem mondta volna: ugy van, ugy! És nem volt egy lélek sem a jelenlevő száz és száz protestáns között, ki a mézédes ajkú szónok­kal azt nem mondhatta volna ama hatalmasoknak: »Mi pedig éhezünk, szomjúhozunk, mezítelenek vagyunk, arcul veretünk, fáradozunk. Ha szidalommal illettetünk, jót kívá­nunk ; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; ha gyaláztatunk, imádkozunk: e világnak seprei lettünk«. A minden izében sikerült s alkalomszerű beszéd után vegyes kar-ének, majd Görömbei Péternek »Vázlatok a torony történetéből* című felolvasása következett. Majd Sáfrány Zsigmond téglási lelkész mondott úrvacsorai beszédet s osztotta ki a szent jegyeket Bakos Pál szakolyi lelkészszel. Végül Nagymáté Albert egyház­megyei főjegyző és tanácsbiró esketett össze egy uj házaspárt. Istentisztelet után püspök úr a róm. kath. prépostot, gör. kath. lelkészt és több tisztelgőt fogadott. Majd a régi vármegyeházában gyűlt közebédre mintegy 250 ember, mint az egyháznak magyar szívességgel fogadott vendégei. Áldomásokban persze nem volt hiány s ezek közül külö­nösen püspök ur, dr. Józsa András vármegyei főorvos és Lengyel gör. kath. lelkész tósztjai voltak igazán szépek és alkalmiak a többiek mellett. Délután 5 órakor lelkészi értekezlet lett volna, de a hangverseny miatt csak felébe-harmadába lehetett elvé­gezni. Egy lelkésztársunk felolvasást tartott, amiért jegyző­könyvi köszönettel honorálták és némely megjegyzésekkel értekezleten és értekezlet után. Egyéb nem történt. Vájjon hányszor ujul és telik meg a hold, míg ismét egyetemes lelkészértekezlet lészen itt Felsőszabolcsban ? A várva-várt hangverseny ugy anyagi, mint erkölcsi oldalát tekintve, fényesen sikerült. A dalárda excellensül viselkedett, tiszt. Farkas Lajos ur szakavatottságának. zenei tudásának ismét fényes jelét adta ugy a dalárda, mint a zenekedvelők körének vezetése és zongorajátéka által. Lukács Ilona k. a. (az esperes kedves lánykája) kellemes előadása s gyönyörűen csengő hangja akárhány primadonna irigységét képes lenne felkölteni. Dr. Józsa András megyei főorvos ur a megyei régészek köréből tartott érdekes és szellemes előadást szabadon. A róm. kath. vallású kitűnő orvos fogadja e helyen is hálánkat

Next

/
Oldalképek
Tartalom