Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-11-24 / 51. szám
senyfutásra bocsátani. Az eredményben kétség nem lehet. Nincs tehát valami nagy okunk örömriadalmat indítani a tervezett nagy alkotás dicsőségére. Nekünk abból hasznunk semmiesetre nem lesz; csak kárunk ne legyen. Más dolog lenne, ha az 1848: XX. törvénycikk rendelkezése valósíttatnék meg, amely szerint a tökéletes egyenlőségben és viszonosságban levő felekezetek egyházi és iskolai közszükségei az állam által fedeztetnének. De ettől most már távolabb vagyunk, mint valaha; jobban mondva, még a remény is eltöröltetik az ott kimondott elv megvalósulhatására nézve. Mindezek alapján teljes őszinteséggel kimondom, hogy épenséggel nem tudok lelkesedni az oly magasztosan hangzó elv kiviteléért. Másképen vagyok a másik két hatalmas alkotással. Az általános polgári anyakönyvet és a kötelező polgári házasságot örömmel üdvözlöm. E kijelentésemmel talán expiálom magam iránt azokat, kik eddigi fejtegetéseimet nem jó szivvel olvasták. Csak attól félek, hogy viszont azok nemtetszését vonom magokra ezutáni nyilatkozatommal, kik az eddigit helyesnek találták. Legyen bármint, nem tehetek róla, »jaj nektek, ha minden emberek jót mondanak tifelőletek«. Az anyakönyvek vezetése egyfelől igaz, jövedelemforrás, másfelöl azonban súlyos felelősséggel s az állam részére rendkívül sok ingyenes szolgálattal járó kötelesség a lelkészekre nézve. Az anyakönyvek természete, feladata egyfelől, a szerencsétlen elkeresztelési confliktus másfelől, feltétlen szükségességgel követelik e funkciónak a polgári hatóság általi átvételét és teljesítését. Már az aztán az állam dolga, hogy talál-e és kikben oly megbízható és olcsó anyakönyvvezetőket, amilyen századokon át a papság volt. Igaz, hogy jövedelmünknek egy, s néhol igen tekintélyes részétől elesünk s ez senkinek sem esik jól, még ha nem sínyli is meg nagyon az így előálló jövedelemcsonkulást, de megszabadulunk egy nagy tehertől is, s az eddiginél több időt fordíthatunk valódi papi kötelességeink teljesítésére. E kérdéssel kapcsolatban azonban a stóla kérdése is felmerül. Nagyon sokszor hallottam, hogy az »ingyen vettétek, ingyen adj átok« féle felszólalásokra az volt a felelet, hogy a stólát nem a keresztelésért, esketésért és temetésért, hanem az anyakönyvezésért kapjuk, illetőleg fogadjuk el. De hát mi lesz most, ha többé nem mi leszünk az anyakönyvvezetők? Ha áll a fentebbi okoskodás, többé nem szabad sem keresztelésért, sem esketésért, sem temetésért egyetlen krajcárt is vennünk. Szerintem azonban több a kegyes szójáték, mint a lényeg a fentebbi okoskodásban. Hiszen nemcsak az van meg a bibliában, hogy »ingyen vettétek, ingyen adjátok«, de az is, hogy »akik szent dolgokban^- munkálódnak, a szent helyből élnek; és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt vészik e\ részüket«: (1. Kor. 9: 13.) Magam részéről tehát, amint eddig sohasem mondottam, hogy én nem a keresztelésért' stb., hanem az anyakönyvezésért fogadom el a stólát, ugy ezentúl is, ha már anyakönyvvezető nem leszek is, teljes önérzettel és nyugodtsággal elfogadom azt, ha megadják tudniillik. Attól pedig nem félek, hogy a mi jó kálvinista népünk valaha megtagadná papjaitól a megszolgált jutalmat. Nagyon igaz, hogy sokkal jobb és könnyebb dolgunk s emellett nagyobb tekintélyünk lenne, ha mi is, mint német prot. paptársaink egy része, az állam hozzájárulásával is alkotott u. n. stólaváltság tőkéinek kamatait élvezhetnők s minden lelkészi szolgálatot díjtalanul teljesíthetnénk; de hát ettől mi nagyon, de nagyon messze vagyunk. Örömmel üdvözlöm a kötelező polgári házasságot is. Nem tartom a házasságot sem szentségnek, sem pusztán és egyedül polgári szerződésnek; óhajtom, hogy azt a vallás elvei és áldása megszenteljék és áthassák; azonban követve a reformátorokat, egyátalában nem látom feltétlen szükségét annak, hogy a házasságok csakis az egyház által, illetőleg a papok előtt legyenek érvényesen megköthetők. Hazai viszonyaink pedig, midőn tudniillik léteznek oly házasságok, melyeket az állam és némely egyház törvényesnek tart, a másik egyház pedig ágyasságnak bélyegez; midőn vannak oly gyermekek, kiket egyik fél törvényeseknek, a másik törvényteleneknek tart, feltétlen szükségességgel megkövetelik a polgári házasság behozatalát, és pedig a kötelező polgári házasságét; mert a fakultativ (amely szerint ugy az állami, mint az egyházi hatóság előtt lehet érvényes házasságot kötni) mint félrendszabály, csak növelné a máris rettenetes khaoszt. Azon államok példája, melyekben a kötelező polgári házasság már érvényben van, arról tanúskodik, hogy a vallás és egyház ügye nem szenvedett ez intézmény által, s a polgárilag összekelt felek 80— 90 u /o'a kikérte az egyház áldását, megkereszteltette annak idejében gyermekeit s a temetéseknél is — bár itt már kevesebb százalék — igénybe vette a pap szolgálatát. Nincs tehát okunk, hogy akár vallásunk és egyházunk, akár pedig saját magunk, mint papok érdekében legkevésbé is idegenkedjünk a kötelező polgári házasság behozatalától; ami különben még nem egyhamar lesz ám meg; de megtörténhetik — amitől különben Isten mentsen — hogy épen ezen jelszóval uj képviselőválasztást fognak elrendelni.
