Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-11-17 / 50. szám
e szempontból kifogásolom a Zábráh Dénes beszédjét is. Semmi szükség sincs arra, ha akárkit esketünk is, hogy azt per »Ön« vagy »Onök« címezgessük az oltár előtt, vagy bármiféle egyházi funkciónál. Mikor hivatalosan mint lelkész a palásttal vagy a Lutber-köpenynyel vállamon megjelenek a legkiválóbb társadalmi állású ember előtt is, az is mint keresztyén testvérem áll előttem s fel vagyok jogosítva az ur nevében a testvéri megszólítással és hangon beszélni neki. A társadalmi formák csak akkor kötnek ismét, ha mint magán ember állok vele ismét szemben s a palástot letettem. Izetlenkedés az oltár előtt is külömbségeket tenni. A primás az oltár elől még Ő Felségével, a királylyal is mint keresztyén testvérével a bizalmas »Te« megszólítással második személyben beszélt — igen helyesen. De még nagyobb Ízléstelenség az oltár előtt dicsérgetni, mint ezt ZábráJc teszi hivatkozott beszédében. Ott nem toasztot mondunk, ezt el lehet mondani majd a dinernél. Az oltárnál csak az Ur dicséretét szabad zen geni, emberekét nem! Ott mindenki csak mint intésre, tanításra, megvilágosíttatásra s megszentelődésre szoruló gyarló ember jelenik meg; oda földi előnyeit nem hozhatja be, annál kevésbé emelheti ki ezeket a lelkész. Zábrdk egész beszéde különben csak a 2-ik felében, az »Igen de mindez« stb. kikezdéstől válik egy kissé mélyebbé, egyébként egészen közönséges. Sikerült alkalmi beszéd az Aulai Gáboré, hangja el van találva, egyszerű, közvetlen. Jó újjmutatásul szolgálhat vadházasságok törvényesítésekor mondandó beszédekhez. Keresetlen, távol van minden mesterkéltségtől, egységesen keresztülvitt és meleg hangú a Poszvék Sándor beszéde. De annál keresettebb formájú a Jezsovies Pálé, melynek erőltetett dramatizált előadása nehézkes és egyhangú; míg a Horváth Sámuelé eléggé jó beszéd, minden különösebb mélység nélkül. Az urvacsorai beszédeket illetőleg a Sylvester Domokos agendája az urvacsoráról csaknem egészen unitárius, vagy a legjobb esetben zwingliánus felfogást tartalmaz és teljesen hiányzik belőle a páli és a kálvini mélységes értelmezés. Hát csak egy szabadságharci hős a Jézus, s mint ilyennek kell a halálát hirdetnünk?! (51— 52. 11.) A beszéd különben igen előkelő irályú s az ima szép. A Garzó Gyula agendája tartalmas és jól megirott bibliamagyarázat, de nem agenda. A tárgy is, a menet is bibliamagyarázaté s nem agendáé. »Az Urnák halálát hirdessétek miglen eljön!« — ezt a parancsolatot vettük az urvacsorára nézve, ezt kell betölteni s mindig csak a Krisztus halálát hirdetni. Az agendában feldolgozott anyag igen jó lett volna alkalmi beszédnek, de az urasztalánál már a Krisztus halálát kell hirdetni. Hol vannak a szerezfetési igék, bűnbocsánat hirdetés stb. stb ? Még csak helyük sincs megjelölve s bizony nehéz lesz valakinek e hosszú elmélkedéssel szerves összefüggésbe hozni az urvacsorai agendális cselekvényeket. Az ima bensőségteljes. Az agendális elemek megjelölése hiányzik a Fejes István urvacsorai beszédéből is; de megvan az, ami fő, t. i. a dogmatikai tudatnak a kifejezése. Igen sikerült alkalmi agenda, szép, választékos stylussal. A kötetben a legtöbb a temetési beszéd és ima. Bocsor Lajostól két beszéd van. Azt hiszem, hogy a jónevü szerző Íróasztalában maradtak a jobbak. Az első beszéd eleje igen szép; de már a vigasztaló rész nagyon gyenge. Egy kicsit nagyon is realistikus vigasztalás az anyának gyermeke felett: »nyugodjál meg a jó Isten intézkedésén, egy gondoddal kevesebb lesz* stb. (66. 1.). A második beszéd még kevésbé sikerült, nincs benne semmi az evangélium erejéből; csak a uri beszédben van valami mélyebb felfogás. A Sántha Károly síri-imája csak egy elégia és nem imádság, csak a végső strófája az. Mint költemény jobb és szebb a másiknál; de mint ima gyöngébb. Csodálatos ridegség van az Antal Gábor gyászbeszédében. Egy egészen hamis és keresztyéntelen felfogás nyer benne kifejezést a sírról és a halálról (73. 1. 1. kik. végső sorai, 2. kik. és 3. kik. eleje.) A legjobb esetben is csak moralista és nem evangéliomi prédikátor ebben a beszédben. Egyetlen evangéliomi gondolat és egyetlen vallásos érzés sincs benne. Hja! így nem lehet építeni a lelkeket! Czinke István beszédében van sok erő, a melyet az egyházi irodalom még majd jól felhasználhat. Igen jó stylista. Inventiója is van elég gazdag. Kivált a beszéd 2-ik része sikerült; ámbár részemről úgy vélem, hogy egészen tartalmasabb és mélyebben járó lett volna, ha dispositiója bő anyagát fejtette volna ki teljesen: hogy hogyan élt és hogyan hitt Jézus? Nincs itt semmi szükség sem Petőfire, sem Kossuthra hivatkozni (81. lap.); nem helyén való. De az sem egészen úgy van, hogy az emberi léleknek csak subjectiv alkotása a halhatatlanság hite?! (82. 1.) A chablonszerű beszédektől egészen elüt a Molnár Alberté. Gyönyörű; igazi kis »Cabinet-stück«. Szép, költői inventió, jól van keresztülvive. Rövid, rhapsodistikus mondatai, eleven festése a tárgyhoz illők s a halálnak antik felfogása a bibliáéval megvilágosítva és a kettő egymás mellé állítva nemcsak aesthetikai gyönyört okoz, de vallásos hangulatot is kelt. Szívesen adózom itt elismeréssel Kiss Gábornak a gyászbeszédeért, a mely egészen sikerült, jó alkalmi beszéd; tele melegséggel, keresztyéni megnyugvással. Keresetlen, szép stylusa megnyerő és elegikus hangulata a maga igazságával megható. A síri beszédet azonban kár volt közölni — ez gyenge dolog. Seholz Gusztáv beszéde Nendtvich felett olyan, hogy azt az egyetem, vagy az akadémia küldöttje mindenesetre sokkal inkább elmondhatta volna, mint épen az evangélium szolgája. A szigorú egység, a melegség és egyszerűség jellemzik Poszvék Sándor temetési beszédét is. Igen kedves a Bachat Dánielé bold. Győry Vilmos édes anyja felett. Csak az élő felé nem kellett volna a tömjénezőt csóválnia. (107. és 108. 11.) »Különfélék« cím alatt Kiss Áron püspök székfoglaló beszédje, ifj. Jeszenszky Károly gyámintézeti prédikációja, G-yurátz Ferencz uj-iskola felszentelési beszéde és Fábián Mihálynak két imája vannak közölve. A püspöki székfoglaló kapcsán adják a szerkesztők az egész püspök felavatás programmját azért, hogy a többi egyházkerületek igtatási sorrendjével és módjával, amelyet szintén közölni akarnak, összehasonlítva ezt, alkalmat adjanak egyöntetű beigtatási szertartás megbeszélésére és megállapítására. A programmból azonban untig elég lett volna csak épen a templomi szertartásra vonatkozó részletek közlése; a többi felesleges. A székfoglaló maga őszinteséggel, az egyház iránt való szeretettel mondja el az uj püspök leendő magatartását az egyházpolitikai, az egyháztársadalmi és a felekezetközi kérdésekkel és viszonyokkal szemben. Nyiltság és határozottság jellemzik. Jeszenszky Károly prédikációja egészen textusszerü. Mindkét bevezetése jó, ilyen a tárgyalása is és szépek, kerekdedek átmenetei. Különösen mélyen járó a beszéd II. része; a III. már nem oly sikerült, mert a textus