Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-03 / 48. szám

talán mindakettő miatt együtt ? nem keresem, csak a jelenséget állapítom meg. A nyugoti széltől ide vert hullámfodor vetette ki a Schmitt Jenő könyvét. A külföldi irodalmi mozgalmak százával termelnek efféle munkákat; nálunk a legnagyobb ritkaságok közé tartozik egy ilyennek a megjelenése. E raritásánál fogva megérdemli, hogy egy kicsit behatóbban foglalkozzunk vele. A nagy rhapsodiát, mert az egész munka nem egyéb, mindjárt nyitányában hatalmasan (?!) intonálja: »Amit mi hirdetünk — ugy mond az a valódi katholikus, azaz általános emberi tan; nem egyes embernek a bölcsessége, hanem az általános igazság, mely az évezredek fejlődésében minden religión és philosophián keresztül derengett és ezen világosság nyilvánulása felé tört. Ez minden ember titkos óhaja; ez az a titok, mely minden sziv és szellem mélyében rejtőzik. — Csak azt az ősrégi igazságot hirdetjük, mely egyúttal örökké uj és örökké ifjú marad és amit időbeli képek és mesék alakjában láttatok, azt mi örök igazságok alakjában tárjak fel«. Tehát a Krisztust — mert hiszen az ő tanait akarja szerző hirdetni — most ő érti meg először és ő űzi el a Krisztus isteni lénye elől a »rózsás felhőket«, melyek eddig »az igazság napfényét« eltakarták!! Csak ne kezdené ilyen magas hangon, ekkora követeléssel, bizony, sokkal több bizalommal viseltetnénk műve iránt és komolyabbnak, őszintébbnek látnánk törekvését; mert valóban sok olyan nagy igazságot mond ki, amelyet a leghivőbb keresztyén vallhat csak, de amelyeket e világnak fiai még máig sem vettek be, sőt még csak nem is sejtenek. Kétségbevonhatatlanul igaz, hogy a Krisztus »szellemi képét lefátyolozni és mindent boldogító dicsfényében eleven alakban őt felmutatni — ez a szellemnek feladata, mely a jelenkor emberében felébred« és teljesen igaz, hogy egészen »elidegenedett, szegény, tompa és sej telem nélküli az a felvilágosodás, mely a világnak világosságával és a mult századokat mozgató nagy eszmék kimeríthetetlen belső gazdagságával száll szembe«. Azt az igazán szép doxologiát, a melyben a Krisztust dicsőíti az I. fejezetben, őszintén hiszszük és valljuk szerzővel együtt: hogy »körünkben időzött Ő, aki a mennyeknek teljességét lelkében hordozá«, hogy »soha oly isteni kép nem világlott fel az emberi szellemben, mint az Ő képe«, hogy »hatalmasabb és fenségesebb, mint a külső mindenhatóság, mely egy világot bilincsre ver, a szeretetnek az a belső mindenhatósága «, mely a Krisztusban nyilvánvalóvá lett és hogy »amidőn a Krisztus kinyilatkoztatá az emberi szellemben rejlő isteni lényeget és annak belső végtelenségét, legyőzte számunkra a halált s így Ő a szabadság, az üt, az igazság és az élet«. Rendkívül jól esik nekünk is bizonyságot tennünk arról, hogy «a Krisztus boldogsága egyedül az igazi, mely az önfeláldozásból dicsőülten felemelkedik, az Ó békéje egyedül a valódi, mely a harcnak hullámaiból látja felderengeni az örökkévalóság világosságát, az Ő nappala az egyedüli, mely éjt és borút legyőz«, és hogy »a mindent átkaroló szeretetnek ez a dicsősége, mely mindegyikünkben dereng, nem az agynak álomképe pusztán, hanem az betölti az egeket és lényeket és összefűzi a szellemeket mind és mindent magaslatai felé vonz«. A mi hitünknek és reménységünknek is az az alapja, hogy az az isteni szeretet feltalál bennünket ott is, ahol mi magunkat elveszítettük, felismer, ahol magunkat félreismertük és hogy ez az isteni szeretet felhozza az ő napját jókra és gonoszokra s erőt ad igazaknak és gonoszaknak földjére egyaránt (18. 1.). Igazán gyönyörködünk az olyan eszményileg szép gondolatokban, mint aminőket vall szerző a lélek praeexistentiájáról, mikor mondja: »Azt se feleljétek, hogy elmúlt örök életetekre nem emlékeztek. Az örökkévalóságból nem időbeli egyes dolgokat tartottatok meg, hanem örökkévalót és lényegest. Ha minden emlékezet el is tűnik, megmarad a szeretetnek emlékezete, melynek belső tökélye előtt minden más árnyékká válik és melynek gazdagságában rejlik minden ismeret* (28. 1.); vagy: »Imádságunk pedig az, melyről irva vagyon, hogy annak, aki kopog, felnyittatik. Nem külső adományokat kérünk, hanem azt az egyet, amire egyedül szükségünk van és a szellemnek szent emelkedettsége már maga mennyei bőség« (47. 1.). És mi is meg vagyunk arról győződve, hogy »valamint a folyók mind az oczeánban, úgy fognak a vallások mind egyesülni a Krisztus vallásában (de nem a Schmitt úr által kifejtett vallásban) és ellentéteik belülről egymást kiegészítve (talán : kiegyenlítve?) fel fognak oszlani egy igazságban: az isten-emberinek igazságában« (65. 1.), mert hiszen előttünk a biztató ígéret, hogy »lészen egy akol és egy pásztor«. Végül szivesen osztozunk szerzővel azokban a nemes, ideálisan tiszta morális nézetekben, melyek a Krisztus evangéliomából vétetve, azt hirdetik, hogy »mennyben és földön a boldogtalanokkal és sülyedtekkel szemben örökké csak egy jog áll fenn és ez a végtelen könvörület joga« (15. 1.) és hogy magas szellemi értelemben kell betöltenünk azokat a kívánalmakat, melyek elénk advák a hegyi beszédben. Bizony mi sem ismerjük a bosszúálló mennyei urat, hanem csak azt az orvost, a ki jött, hogy a betegeket gyógyítsa; azt a jó pásztort, a ki örökké akarja, hogy senki veszendőbe ne menjen (15. 1.). Szóval, mikor csak úgy egyszerűen végig olvassuk Schmitt úr könyvét és közvetlen hatása alatt állunk lelkesedéstől meleg szavainak, hajlandók vagyunk azt mondani Göthe Margitjával, amint ez is naivul végig hallgatta Faust lelkes nyilatkozatát az Istenségről: »Das ist alles recht schön und gut; ungefábr sagt das der Pfarrer auch, nur mit ein bischen andern Worten*. De ha aztán mérlegelni kezdjük szavait s keressük vallási és morális nézeteinek az alapjait: akkor kénytelenek vagyunk azt mondani ugyancsak Margittal: >Steht aber doch immer schief darum: Denn du hast kein Cbristenthum!« A keresztyénséget nem keressük mi sem egy csomó posítiv dogma feltétlen elhivésében s ha valaki a megállapított hitcikkeket, hagyományos nézeteket nem fogadja el vakon, már akkor a keresztyénségből kizárandónak tartanánk — távol legyen! Mi is tudjuk és érezzük, hogy egy oly világban, amelyben örök törvények uralkodnak, nincs tér gyermekies csodaálmok számára sem a mennyben, sem a földön (1. 1.) és hogy a vallási nézeteket bele kell egészen illeszteni a modern ember világnézletébe s a hitet és tudást harmóniába kell hozni; de e mellett legelső sorban azt is tudjuk, hogy mindenekfelett azzal kell tisztába jönnünk, hogy mi az igazi vallásos léleknek a követelménye; mi az, ami őt kielégítheti és mi az, ami nélkül vallási élete nem is képzelhető? Aki az emberiségnek valami újat akar adni, annak nem szabad lábai alól a régi talajt, melyen az atyák állottak, csak egyszerűen kivetni, mert egyszerre csak _a tartalék nélkül való űrben áll. Jézus is nem jött, hogy a törvényt és a prófétákat eltörölje, hanem, hogy azokat betöltse. A reformáció is a szentíráson kívül még oda állott az u. n. oekumenikus symbolumok földjére is és soha nem azt hirdette, hogy »régi hitünk mesevilága immár letűnt«, hanem mindig azt, hogy épen a régi hitet akarja visszaállítani, az atyáknak azt a tiszta hitét, melyet emberi gyarlóságok és papi hatalomvágy még meg nem fertőztettek. Azután annak, aki új igazságokkal akarja boldogítani a világot, legelső sorban azt kell megvizsgálnia, ha vájjon a régi