Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-03 / 48. szám

áll az legtávolabb, hogy a jogrend felforgatását elősegítse és bárminemű anarchiára veszélyes példát adjon. Tudtomra esett pedig az, hogy ti közületek igen sokan nem engedelmeskednek a törvénynek; ne gondoljátok azért, hogy midőn ezen törvényt én sem tartom helyesnek, helyesnek tartanám a törvényszegést, melyet országunk épen tőlünk, mint az állami rend őreitől s a nemzet nagy adományainak birtokosaitól, várhatna legkevésbbé. A haza szent érdekei és az eszélyesség is azt követelik tehát tőlünk, hogy nyugodt és béketűrő várakozásban legyünk s a megkezdett úton, törvényhozási alapon keressük sérelmeink orvoslását. Ezekből következik az is, hogy hazánk és nemzetünk békéje érdekében veszélyesnek tartok mindennemű vallásfelekezeti izgatást a haza polgárai között. Miután pedig tudomására jöttem annak, hogy egyházunknak hitünk védelmére kimeríthetetlen eszközei, a vallás védelmére tartozó ügyeken messze tul lépnek, és a más, különösen pedig a protestáns felekezeteket, azoknak vallását állandó és kíméletlen támadásban részesítik: figyelmeztetlek arra is, hogy ezen felekezetek türelmének is vége szakadhat egyszer és ha ők is hasonlóan fogják felhasználni az ő eszközeiket, akkor édes hazánk a vallási viszályok lángjába borul, feltámadnak újra a régi századok gyűlölködései honpolgár és honpolgár között; ki tart meg aztán minket? ki tartja meg szeretett hazánkat? De hogy félre ne értessem: nem azt ajánlom én nektek, hogy gyűléseiteken vagy papi hivatásotok körében ne kövessetek el mindent szent vallásunk javára és érdekében; sőt még azt sem mondom, hogy akár az értelmes osztály, akár a nép számára szánt hitbeli felvilágosító iratokat, u. m. könyveket, füzeteket vagy hírlapokat ne terjeszszétek, vagy azokat okosan fel ne használjátok, hanem csupán azt javallom, hogy a népéleibe és a társadalomba ne engedjetek átmenni semmi gyűlölködést. Sajnálattal látom, hogy e részben mindennap kihivó példát ad egyik régi ujságunk a »Magyar Állam<; látom továbbá, hogy a Pozsonyban szerkesztett »Hitvédelmi Folyóirat« állandóan telve van a protestánsok gyalázásával és ingerlésével; mindenek fölött pedig nagy aggodalommal látom, hogy ugyancsak a Pozsonyban szerkesztett s Budapesten kiadott »Magyar Néplap* nemcsak állandóan a protestánsok vallását becsmérli és gúnyolja, hanem ezzel kapcsolatban, főleg ez évi 29., 30. számaiban sorra szedi a protestánsok jeleseit, és azokat vallásukkal együtt a földig lerántja és beszennyezi Ily munka, szeretett testvéreim, nem folyhat Isten dicsőségére, de még a nép javára sem, mert a nép szenvedélyeivel nem tanácsos játékot űzni, s minden könynyen ellenünk fordulhat, ha a protestánsok hasonló fegyvereket vennének föl, a mit eddig (tisztelet türelmüknek és önmegtartóztatásuknak!) nem cselekedtek meg. Bizonyára a hazaszeretet és a honpolgárok közötti béke indította őket erre. Illendő azért, hogy mi is megtartsuk magunkat ennek határai között. Rajta leszek, hogy főpásztori hatáskörömben mindezen visszaéléseket korlátok közé szorítsam, s egyházamat az igazság fegyvereivel védelmezzem a nélkül, hogy a viszályok további szítását megengedjem. Jól tudom én, hogy szeretett testvéreim, a katholikus papság legnagyobb része maga is így gondolkozik és e szerint cselekszik is, szeretve és óhajtva a békét a haza más hitfelekezetű polgáraival; helyesnek tartom azért, hogy a türelmetlenkedők is a józanokhoz csatlakozzanak, vagy pedig hatalmunknál fogva, ha intésünk meghiusulna, megfékeztessenek. Erre számíthat is minden megtévedt testvér, ki a felsőbb egyházi rend hazafias célzatával dacolni merészkedne* stb. Leírtam a naiv ötletet azért, hogy ebből mindenki könnyebben megérthesse a komáromi esetet. De fájdalom, hogy a főrendiházi események után nem következett egyéb, mint egy nagy pauza a hercegprímás úr részéről; annál több következett pedig a feljebb említett katholikus iratokban s ezek közt a »Magyar Néplap«ban, mely hetenkint 16 oldalon 1 forint 20 krért, azon felül, mint a többi lapok is, misemondásokért, sőt ingyen is adatik és a nép közt terjesztetik. Tessék csak elolvasni ezen lapnak 29. és 30. számait! Hát kérdem: nem ismeri ezeket a hercegprímás úr ? és kérdem: nem ismerik ezeket politikai lapjaink? No ha igen, akkor a csodálkozás fog el engem, hogy a komáromi esetről mondja az ország főpapja, hogy ott »egyházukat mélyen sértő események történtek«, és még inkább álmélkodom azon, hogy találkoztak lapok, a melyek oly nézetnek adtak kifejezést, hogy a protestánsok megüzenték a hadat a katholikusoknak Komárom városában. Igazán nehéz erről a dologról satyrát nem írni Aesopussal: »Superior stabat lupus*. Szegény protestáns bárányok! Évek óta, közelebb pedig ujult erővel foly ellenünk a vallási harc, most már Vaszary Kolos hercegprímás úr uralkodása óta a »Magyar Néplap* útján a népéletbe is átvive, és ime, mégis arcpirulás nélkül ránk fogják a kezdeményezést! De hát mi eltűrjük azt is a haza érdekében. Meg kell azonban említenem azoknak, a kik a mi belső viszonyainkat nem ismerik, hogy mindezek a dolgok — különösen pedig a népéletbe átvitt piszkolódások — mély háborgást szültek már protestáns egyházunkban is, ugy, hogy mind hangosabban és hangosabban követelik sokan a visszatorlást, s miután ez eddig nem történt, vádolni kezdik a »Protestáns Irodalmi Társaságot«, hogy a katholikus irodalom támadásait ellensúlyozni nem igyekszik. Ezzel szemben tanúságot kell tennem amellett is, mert erre lelkiösmeretem kötelez, hogy ily visszatorló lépések megtételét mindekkoráig azok a Tiszák és hozzá közel állói gátolták meg, akiket most részint a pártszenvedély, részint a rosszakarat hadüzenettel vádol. Igy vannak ők két tűz közé szorítva. Közülünk is vádolják őket sokan, hogy az önvédelmet gátolják; az ellentábor pedig nekik ront, hogy a veszélyt ők idézték fel! Rólam tudva levő, hogy sem politikailag, sem még saját egyházi kérdéseinkben sem tartoztam Tisza Kálmán pártjához; (vakmerően, de talán jó előrelátással szembe szálltam vele a főrendiház hierarchiko-olygarchikus szervezésekor is!) mégis, midőn tudom róla, hogy mennyire csak a legvégsőbb szükség kényszerítette őt komáromi komoly és a katholikus egyházat távolról sem sértő, de az állami jogrendet aggodalmasan féltő nyilatkozatára, kötelességemnek tartottam ezeket itt. fölemlíteni. Mult tavaszi konventünkön is. zárt ülést kérve, én vetettem föl azt a kérdést: hogy nem volna-e itt az ideje nekünk protestánsoknak is fölemelni szavunkat? És Tisza Kálmán volt az, aki nyugalomra és türelemre intett minket egész a legvégsőkig. Ennek határát látta ő és méltán látta a Vaszary Kolos hercegprímás ur főrendiházi ténykedése után, mert államférfiú, bárki legyen is az, nem nyugodhatik bele egy törvényes jogrend felforgatásába, midőn a helyett egy ujabb jogrend nem létesíttetett. Különböző politikai pártokhoz tartozó egyének ily szempontból csatlakoztunk mindnyájan Tisza Kálmánhoz, ami nem azt teszi, hogy mi az ő nevére esküdtünk, hanem azt, hogy bármely párttól és bármely államférfitől elvárjuk azt, hogy az állami jogrendet ne engedje felforgatni még a hatalmas klérus kedvéért sem. Gondolják is meg már most politikai pártjaink, hogy ha esetleg kezükbe kerül a hatalom, miként fogják megvédeni az állam érdekeit és tekintélyét, ha nem igyekeznek meggátolni azt, hogy az esztergomi