Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-10-27 / 47. szám

val emlékezhetnek vissza ez időszakra a miskolczi reformátusok, mert Karacs Teréz vezetése alatt az intézet gyors virágzásnak indult, jó hirnévre emelkedett, nagy látogatásnak örvendett, más vallású szülők gyermekei által is örömest felkerestetett. De hálával emlékezett vissza maga Karacs Teréz is, ki bár a szegényes ellátás és gyámolítás miatt folytonos anyagi gondokkal küzdött s azért is hagyta el a Miskolczot 1859-ben; mégis, még agg korában, 42 esztendő múlva is gyöngéd szeretettel és nemes büszkeséggel emlegeté miskolczi működését. 1889-ben, mikor a miskolczi leánynevelde valóságos felsőbb leányiskolává fejlesztetett és internátusa kibővíttetett, a jó öreg Karacs Teréz azt irta békési magányából e Lap szerkesztőjének: »Véghetetlen örömmel telik meg a lelkem, amidőn az általam csecsemő korában dajkált miskolczi felsőbb leánytanoda emelkedéséről hallok. Az ég áldja meg érte a lelkes egyéneket, kik annak pártolásával hosszú életet biztosítanak«. A megalapítás körül szerzett érdemeinek e Lap által *) kifejezett elismerésére és méltatására reflektálva azt irja a 82 éves matróna: »Nem akarok tulszerénységet affektálva ezen tekintetben mentegetőzni; sőt im köszönetet mondok az elismerésért és tanúsítani is akarom az ide mellékelt 42 éves okmánynyal, hogy én, mint a miskolczi leánynevelde első dajkája, életrevaló tevékenykedésemmel annak életét biztosítottam. Igen, mert ha életrevalóságát a tiszáninneni egyházkerület be nem látta volna, nem tartotta volna érdemesnek azt, a miskolczi helv. hitv. egyháztól átvéve, pártolni. A szegény Karacs Teréz bátor volt vállalkozni arra, hogy úttörő legyen a vallásos, a tiszta protestáns vallásos nőnevelés ügyében, és meggyőzött sok tévelygő hitetleneket arról, hogy a nőnevelés alapja csak a tiszta vallásosság lehet*. **) A miskolczi leánynövelde elöljárósága erkölcsileg méltányolta is Karacs Teréz sikeres fáradozásait. »Mikor 1847. julius 4-én — irja Karacs az előbb említett cikkében — a miskolczi avasi ős templomban növendékeimmel az első vizsgára megjelentem, a templom ajtajában ezen szavakkal fogadott az akkori ősz superintendens Szathmáry: >Ime, elmondhatom Simeonnal: Bocsásd el, Uram, a te szolgádat, mert láthatám e nevelde megnyitását, mely nőink megváltását jelenti*. — Palóczy László, akkori segédgondnok pedig ilyen forma szavakkal nyitá meg a tanszemlét: »Ma julius 4-ike van, Amerika felszabadulásának ünnepnapja. Szándékosan tettem a kedves hajadonok vizsgáját a mai napra, s ha óhajtásom teljesülhet, minden esztendőben ezen a napon tartjuk meg a tanszemlét. Mi is felszabadulásunk ünnepét tarthatjuk ma, midőn leányainkat fiainkkal hasonló nevelésben részesítjük. Csak oly ország és nemzet mondhatja magát szabadnak, hol a nő egy fokon áll műveltség tekintetében a férfival«. Az anyagi elismerés azonban nem tartott lépést az erkölcsivel. »Azon 13 év alatt — irja Karacs Teréz — míg én Miskolczon tanítóskodtam, a leányintézet szépen jövedelmezett az egyház pénztárába, miről az akkor irt nyugták még mindig birtokomban vannak. Nehánv évről mutatványul ide is jegyzek. Ugyanis 1848/9-ben 110 frt, 1149/50-ben 104 frt, 1851/2-ben 140 frt, 1852/3-ban 176 frt, 1853/4-ben 289 frt volt az egyház tiszta jövedelme. A többi évek is ilyen formán jövedelmeztek*. S azért mégis anyagi okok kényszerítették Karacsot, hogy Miskolczot odahagyja. A fent említett önéletrajzszerű visszaemlékezésben azt mondja erre vonatkozólag:»1846-tól 1859. junius végéig működtem Miskolczon, sok lelki öröm*) Görömbei Péter cikkében e Lap 1889. évf. 46. számában **) »Emlékezés a miskolczi felsőbb leánytanoda csecsemő korára* című cikkben. »Prot. Egyh. és Isk. Lap* 1889. évf. 48. sz. mel, de — ne panaszképen legyen mondva — minden anyagi haszon nélkül. Tizenhárom év alatt 868 leánynövendék nyert tőlem oktatást. Majd 1859. február havában Kolozsvárra hivott meg a református egyház a belvárosi leányiskolája vezetésére. Ott az iskolai helyiség bútorozva volt, szállást Ígértek, valamivel több jövedelemre is számíthatván, elvándoroltam a kies Erdélybe, Kolozsvárra, hol négy év alatt 460 növendék, tehát 1846-tól az 1863-iki tanév végéig tanítói gondom alatt 1323 leány növekedett*. Kolozsvári működéséről, mely négy évig tartott, nem tudok többet annál, mit maga a boldogult említ többször idézett önéletírásában. »Kolozsvári tanítónői állomásomról kénytelen voltam lemondani, mivel az évről évre szaporodó növendékeim számára az iskolai helyiség szűkké lett és az egyház nem volt képes a megfelelő helyiség előállítására.* Tehát itt is, mint Miskolczon, az a paizsos férfi, a szegénység bénította és akasztotta meg Karacs Teréz áldásos működését. >Kolozsvárt 1863. december 3-án hagytam el. Dobokában, Kendi-Lónán, gróf Teleki Miksa két leánykáját s egy kis rokonát vettem egy pár évre nevelőnői gondom alá: Irént, Bellát és Máriát. E kis leánykák nevelőnőjéül az én már 40 év óta szeretett barátnőm, Lővey Klára volt kijelölve, ki ekkor Párisban időzött. Két év multán Lővey Klára megérkezvén Kendi-Lónára, átadtam neki a kedves teremtéseket, ki őket nemes keble tárházából gazdagítá és derék honleányokká nevelte. Visszatértem Budapestre, ott akarván meghalni, a hol születtem. Alig telepedtem le a fővárosban, több helyre meghívtak nevelőintézeti vezetőnek: M.-Szigetre, Szathmárba, Győrbe; de én már ilyen vállalatokra, hajlott koromnál fogva, nem voltam hajlandó. Akkor 58-ik évemet jártam. De azért nem pihentem teljesen. Házhoz járó tanítónővé lettem. A magyar nyelvtan, irály tan, kapcsolva a történelem előadásával, lett foglalkozásom. Mintegy 140 tanítványom volt Budapesten való lakásom alatt 1865-től 1877-ig. Ekkor, 1877. május 2-ikán K.-K.-Halasra tettem át lakásomat. Itt kedves Mari néném második férjétől, Hoffer Páltól való két leánya, Hoffer Mari és Teréz, nevelőnő volt a h. hitv. egyház felsőbb leányiskolájában. Ezek közeléből kívántam elindulni a leghosszabb útra. Ők évek során át nálam növekedtek Miskolczon. Öreg nénjöknek szerető rokonai, végső napjaimnak örömei és gyöngéd ápolói. Az Ő növendékeiknek, a csinos halasi leánykáknak oktatása egyik öröme lett hanyatló korom napjainak. A magyar nyelv és irodalom tudományára és szeretetére oktatgattam őket heti négy órán át. A magyar nyelvre, melynek küzdelmét és elnyomatását, diadalát és terjedését osztályrészemül jutott átélni hosszú életemben. És a magyar irodalomra, a melynek épületéhez én is járultam egy-egy szerény kővel, kezdetleges korának régi idejében, s melynek dicsőült munkásai, elpihent napszámosai mind megannyi legkedvesebb emlékeim.* Eddig az önéletírás adatai. A nyolcvanas évek közepén Békésre vonult csöndes rokoni körbe, visszaemlékezéseinek és irodalmi tevékenységének élve. Testét az aggkor megtörte, két év óta állandóan ágyhoz volt szögezve; de lelke mindvégig megtartotta nemes buzgóságát, eleven érdeklődését s kiolthatlan munkaösztönét. Szüntelen olvasott, cikkeket irt, levelezést folytatott, látogatókat fogadott. A nevelés, kivált a nőnevelés ügyének fejlődése nagyon érdekelte, kimondhatatlan örömmel töltötte el nemes lelkét, mely folyó hó 7-én szállt el 85 éves testétől.