Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-10-13 / 45. szám

sem a most folyamatban levő zsinatunk, a szoros arányosságot, pl. a mi legegyszerűbb lett volna: az állami adókulcsot, az egyházi adó kulcsává, hanem ajánlotta az osztályrendszert, mely szerint valamivel még a legszegényebbnek is, (kivéve a könyöradományokból élő koldusokat) kell járulnia az egyház fentartásához, de folytonosan többel s még többel s legtöbbel a vagyonosabb-, még vagyonosabb-, s legvagvonosabbaknak. Ha törvényhozásunk ez intését mindenütt szivünkre vennők s követnők, hamar tapasztalnék, hogy épen a szegényebb osztály, mely ma minden adóemelésnek ellenáll, sőt mai adója ellen is zúgolódik, megnyugodnék s csekély terhét könnyebbülten és szivesen viselné — és nem folyamodnék ahhoz a szomorú idtima ratióhoz, mely minden baj ellenében vallása elhagyásával fenyegetőzik. Ugyanaz a gondos, és figyelmét mindenre kiterjesztő esperes panaszkodik a vallásváltoztatás s hitünkből való kitérések gyakoriságáról, részint talán az említett okból is, de íőleg az idegen csábitások s erkölcsi — sőt anyagi kényszerítések miatt is. Szomorú jelenség, melynek országszerte — az egész vonalon megindított s ismeretes hajsza következtében tanúi vagyunk. De egyfelől az igehirdetés erélyes buzgósága és bensősége, másfelől a juhainkra s gyönge bárányainkra fordítandó éberebb pásztori gond segélyével, talán át fogunk esni ezen az uj krízisen is, mint átesett és diadalmasan esett át, egyházunk a századok folyamában, melyek alatt hasonló támadásoktól igen ritkán volt ment, s melyeknek ellenállani soha sem szabad megszününk. Több egyházmegyében, hol ez év folyamában is ismételt lelkészválasztási esetek fordultak elő, tűntek föl a választó egyházak részéről majd a nyilt ellenszegülés majd a passiv tartózkodás, majd a botrányos korteskedés egyaránt szomorító jelenségei. Ugy hogy egyik érzékeny szívű, egyházai javát szivén hordó esperesünk, hozzám intézett egyik jelentésében arra a sóhajra fakadt; jobb volna, ha ma is mint hajdan, az egyházi főhatóság nevezné lá a lelkészeket! Mily visszaesés volna ez egyházi életünkben! mily tagadása az egyházunkat "éltető szabadság — a szabad választásban is nyilatkozó — elvének! Igaz, hogy a szabadválasztás az utóbbi tiz évben sok bajt okozott. De e bajoknak — ki lehet mutatni — csak kisebb része származott a szabad választásból, több annak észszerűtlen korlátozásából. Most, hogy törvényhozásunk e korlátok közül az anynyiszor botránykövül szolgált candidatiót eltörülni, ellenben a meghívás utján választást megengedni, és egyetlen korlátúi csak a szintén enyhébbé tett qualificatiót határozta fentartani: e bajok remélhetőleg meg fognak szűnni, mindenesetre kevesbedni. A legutóbbi bajok pedig épen abból származtak, vagy mutatkoztak az eddigieknél nagyobb számban s mértékben, mert a hozandó és még szentesítendő törvény, köztudomásra jutván, már előre vetette árnyékát s némely egyház — törvénytelen ürügyek alatt halogatva és akadályozva a választást a mai törvény szerint, az új törvény érvényre emelkedését akarta, meg nem engedett eszközökkel, beváratni. De a törvény, míg új nem lép helyébe, érvényben áll, s végrehajtandó, akár tetszik akár nem, egyiknek vagy másiknak. Hogy az a nagy erkölcsi ragály, melyről — mint a dunántúli részeken uralkodóról, már több izben panaszkodtam, a rendszeresen űzött magzatvesztés, még most sem szűnt meg s ha itt-ott javulni látszik is, több helyen egész erővel pusztít s egészben véve inkább terjedőben mint fogyatkozóban van, hogy az észből és szívből, a bibliából, a hazaszeretetből s az emberi természetből vett minden érveimet csúfolja, mint uralkodó betegségek az orvosi tudomány minden erőfeszítését: azt szégyennel és fájdalommal kell ismételnem. Mert legközelebbről a jelen évben a solti egyházmegyében végzett püspöki látogatásomon is meg kelle győződnöm, hogy e rettenetes pusztító ragálynak még a Duna hatalmas árja sem vethetett gátot, kétségtelenül bizonyos levén, hogy a szomszéd Tolnából hurcoltatott be és terjedt el a solti egyházmegyének dunaparti egyházaiba, különösen az úgynevezett Sárközségbe is. Ismét fegyverkeztem ellene s minden nyilaimat kilövöldöztem rá, de már reményvesztve az iránt, hogy hatni tudjak velők. Egyet azonban elértem már előbbi ostromommal, hogy a polgári hatóságok s az államkormány figyelmét is fölhívtam e vészre, mely épúgy rongálja az állam erejét s a nemzet testét, mint az egyházét. Talán egyesített erőfeszítéseinket megáldja az Ur, s diadalra segítendi, a jobb meggondolás s a felébredendő emberi jobbérzés által. Más ragályunk is van terjedőben, s egyebek közt épen a solti egyházmegyében is, a baptista rajongás, mely az előbbi nazarenizmus helyébe lépett, azt félretolva vagy magába olvasztva-e, nem tudom. Sajnos, hogy ennek terjedése ellen sem találunk kellő támogatást az államnál és a hatóságoknál; sőt a baptisták még a nyilt és tényleges vallásháborítás eseteiben önvédelmet találnak a mi törvényesen bevettnek nevezett egyházunk ellenében. Egy esetben Tasson, egy a baptista congregatióba be sem lépett nőt, baptista rokonai, megyei karhatalom védelme alatt erőszakosan temettek el saját rítusuk szerint, az illetékes ref. lelkész és énekvezér félretolásával. S panaszommal a vármegyétől elutasíttatván, a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez felebbeztein, mely