Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-29 / 43. szám - 1892-10-06 / 44. szám

Ritkán esik emberen olyan változás, mint rajta esett ez egy év alatt. Nem külsőképen változott meg, mint némelyek. Nem félszegséget, nem külsőleges kegyeskedést tanult ott, de egy örök igazság gyökerezett meg lelkében; egy szent meggyőződés fogta el egész valóját; az az igazság, melyet az angol nép, nagyságával, hatalmával, dicsőségével bizonyít, az a meggyőződés, mely az angol társadalmat minden rétegében áthatja, felemeli és megszenteli, az az igazság, az a meggyőződés, melyet a latin így fejez ki: Pietas habét promissiones praesentis et futuri saeculi; a kegyességben van a jelen s jövö a század boldogságának feltétele. S mert saját szemével látta, s saját eszével győződött meg, hogy e kegyességnek egyedüli forrása, egyedüli ébrentartója, egyedüli megszentelője — az evangelium: az evangéliumot mini szent lelket hozta magával haza s korona gyanánt tette fejébe. És ettől kezdve élete az evangelium terjesztése volt s szolgálata az evangelium szolgálata. S ebbeli működését már kecskeméti káplán korában elkezdte, midőn ott az ifjúsági istenitiszteleteket lelkesedéssel behozta; de teljes erejét a pesti egyházban fejtette ki, midőn ide segédlelkészül Püspök ur mellé ezelőtt 3 esztendővel meghivatott. Előbb szerényen csak a skót missziói estéken prédikálgatott s mikor példájával ez estékre pályatársait is beszoktatta, mindjárt ujabb, tágasabb működési tért keresett; s az ő éles szeme gyorsan is talált. Erre az időre esik, hogy Budapesten mind általánosabbá lelt a szükségérzet ujabb és ujabb prédikáló állomások felállítása iránt. E szükséget senki sem látta jobban, senki sem hangoztatta erősebben ő nála; s hogy a mult tél folyamán hét helyen hangzott Budapesten ref. szószékről az evangelium, az érdem egy része őt illeti. Ő kereste fel a Skót egyház buzgó lelkészét, ő pendítette meg legelőször, hogy erzsébetköruti imatermét engedje át vasárnap esténkint nekünk; s nagy közönség jelenlétében ő is tartotta meg ottan első esti prédikációt. S az a tény, hogy ez esti prédikációk nagy hallgatóságnak örvendettek, őt egy ujabb lépésre ösztönözte. El-elmondogatta barátai közt, hogy milyen jő lenne, ha a Skót példát követve, mi is tartanánk hetenként egy-egy vallásos estélyt; s az eszmét addig mozgatta, míg erős férfiak össze nem ültek s ki nem mondották annak szükségét s valósítását. S meg is valósult, pompásan is sikerült, üdvösnek is bizonyult s amellett, hogy ő ott gyakran imádkozott, ez ügy levelezéseit ő vezette, egyik este az angol bibliaterjesztő társulat működéséről ő maga tartott nagy tetszéssel fogadott előadást. Dolgának sikere ujabb dologra buzdította. Mint segédlelkész, hivatásánál fogva gyakran megfordult a kórházakban s mert, a hova ment, mindig érző szívvel ment, itt is olyat érzett a betegek közt, milyet Jézus érzett, midőn látta maga körül az elvettetett sokaságot. Látta, hogy mint áhítoznak a szegény betegek Isten után, hogy mily örömmel hallgatják az ő beszédét, hogy sírnak örömükben, midőn magyarázta nekik az Írásokat s hogy csókolják az áldott kezet, mely egy kis bibliát, vagy vallásos könyvecskét hagy ott nekik vigasztalásul. Megfogadta, hogy soha se megy közéjük könyvecske nélkül. De hol szerezzen? Majd megszerzi az evangelium, gondolta Istenben bizva. Nem is csalódott. Mikor az eszmét felolvasása után előhozta, a jó emberek megtörölték szemeiket s lettek vallásos könyvek, kaptak a szegény betegek bibliácskát, örvendeztek az ő megtartó Istenüknek, A lelkészi hivatalban kitett s most is ott álló kórházi perselyen ma is ott pihen az Urnák szeme, csak a boldogulté zárult le, csak az övé nem vigyáz többé! Ez sem volt elég. Volt babérja, amin nyugodhatott volna, de a lélek nem engedte nyugodni. Téli vasárnap volt, midőn szegény, munkás emberek kopogtattak a budapesti lelkészlakon. Azt mondták, hogy szeretnének ők valami olyan egyesületet, amely hitöket erősítené, nekik hajlékot adjon, hol vasárnap délutánokon meghúzódva örüljenek olyan kincseknek, milyet e világ nem adhat. Azt mondták, hogy ők reformátusok s azok akarnak maradni is; ezt a nevet írják föl zászlójukra, csak legyen, aki melléjök álljon. Mit gondoltok, ki látta meg e szegényeket a ház udvarán, ki vette fel mindjárt gondjukat, ki látta el őket jó tanácscsal, szeretettel, ki öntött leikökbe szent reménységet és bizalmat, ki volt közöttük legtöbbször beszédével, felolvasásaival, ki bajlódott velük soha el nem lankadó buzgósággal, szakadatlanul? Hamar Andor volt, az a szegény jó Hamar Andor, ki mikor a »Budapesti reformátusok első betegsegélyző és temetkezési egylete* f. hó 18-án megalakult, halva feküdt síri párnáján s harangzúgás, ezer könyek közt indult utolsó útjára halotti gyászban! . . . Ezek mellett ifjúsági istenitiszteleteket is tartott, angol nyelvet is tanított a theologián, intézte a lelkészi hivatal ügyeit is, intézte olyan buzgósággal, mint egy apostol, erős szívű, lelkes, bátor hitvédő, ki Kálvin nevét, örök dicsőségét száz meg ezer szívbe oltotta be; prédikációkat is irt (nagy ritkán mondta más beszédét). Lapunkba is vezércikkezett, dolgozgatott, sőt Lapunkat két nyáron át több számokon keresztül szerkesztette is. Érdemes volna e dolgozatait összeszedni, mert szive e cikkekben dobban meg, esze ezekben fényeskedik, jelleme ez írásokban domborodik ki teljesen; az a jellem, melynek alapvonása a bátorság, az energia, az egyszerűség, az őszinteség, mely tettetett szándékot nem ismer; de amit igaznak tart, amit az evangéliumból merít, azt kimondja akárkivel szemben is, saját magával mit se törődve. Nem egy cikke keltett közfeltünést, közelismerést; az olvasó nem egyszer kérdezte, ki lehet az a Futásfalvi, ki ily hatalmasan s bátran beszél? Hamar Andor volt az; az ő lelke tapintott a kálvinizmus üterére, az ő lelke lobogott az evangéliumért, az ő lelke feddőzött, az ő lelke ostorozta a katholicizmust! íme egy ifjú, ki nemcsak nyomot, de űrt is hagy maga után; egy ifjú, kinek lelke halála után is messze világol, int, buzdít, bátorít s az egekre mutat. Mi lett volna ez, ha meg nem hal! Hogy fénylett volna ez, ha le nem zuhan! Adjatok telt kezekkel liliomokat, hadd hintem el porai fölé; adjatok tollat a kezembe, hadd borulok le sírhalmához, hadd írom oda fejfájára: Vigyázott mindenekben, szenvedett, az Evangélistának munkáját cselekedte, az ö szolgálatát bizonyosképen megbizonyította. (II. Tim. IV. 5.) * Halála mély gyászt okozott s fájó sebet ejtett mindnyájunk szivén, mely annyival égetőbb, mert azt se tudjuk, hogy mi ölte meg. Csak annyit tudunk, hogy naponként negyven fokos lázban szenvedett, de hogy a láz miből keletkezett, ma is titok s örök rejtély marad. Legjobban fájt halála nekünk, kik magán s nyilvános életének tanúi valánk, kik sorsábán nemcsak őt, de sirattuk az életet is. Bánatunkat külön gyászjelentésben adtuk ki és koszorút tettünk ravatalára. Elhatároztuk, hogy munkáját folytatni fogjuk s emléket állítunk sírja fölé. Temetésére többen le is mentek közülünk Halasra, s kik nem mehettünk, itt busultunk a busulókkal, itt sírtunk könyeket érte, magunkban, csendben, hogy ne lássa más, csak az Ur, az örökkévaló Mindenható! Temetésén egész Halas megjelent, egész Halas könyezett. Főtisztelendő püspök ur ép Halason volt. Ő maga