Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-11 / 36. szám

melyhez Remete a magyarság és reformátusság vég­helyén támaszkodni látszik — A vas-Újváros. Harangoznak K.-Remetén, de csak egy haranggal, a nagyobbik az ünnepély előtti napon használhatlanná repedt. Megtelik az Istenháza buzgó hivőkkel; de bár fulladásig töltözik a diszes tiszta templom, alig képes felét befogadni azoknak, a kik eljöttek az urnák nevében, hogy fogadják az üdvözlet áldását püspöki ajkakról: Áldunk titeket, kik az Ur házából valók vagytok. Megzendül a CV-ik Zsoltár háladala, zeng buzgón, zeng örömkönyek csuklásai között, az l. és 2-ik ver­sen át, aztán felálló, majd a 233-ik dicséret: Nagy Isten, téged az egeknek egei be nem foghatnak első verse. Szószékre lép a püspök, nem templomot szentel, tornyot avat hála-istentisztelettel, nem refleotál tehát a minden templomszentelési imák ősképére, Salamon imájára (2 Krón. 6\ hanem tornyokra. Nem Bábel ez, melyet büsz­keség emelt, nyelvzavar és elszóratás követett; nem ama torony, melyben bent, melyre az ellenség elrettentésére kifüggesztve dárdák, kópiák, paizsok és egyéb öldöklő fegyverek ezrei valának: ezt az Isten előtti alázat és mély hódolat hangyaszorgalma emelte a fészkedöfött fecske­iparkodásával azon Atya iránti hála és bizalom kifejezé­sére, aki ha gyermekei hitének megpróbálására megengedte is, hogy ledőljön az első torony; de nem azt, hogy gyer­mekei körül annak romlása által csak egy is elveszszen. Ennek csúcsán csillag ragyog: jelképe ama bethlehemi csillag­nak, mely minden népeknek, nemzetségeknek és népfajok­nak ama helyet jelzi, a hol világ békessége volt szülemlőben, kivel lőn dicsőség mennyben az erős Istennek és e földön békeség s az emberekhez jóakarat. Ez a torony nem a szertetelepülés célzatával, de egymásközt és az Istennel szorosabb egyesülés szent tényéből emelkedett sudaran fel; ezalatt egy ur hirdettetik a Jézus egy hit és az evan­géliom minden egyenetlent megegyenesítő, minden fogyat­kozást megszámláló, mindeneket egyesítő megváltó isteni szerelme, mely előtt nincs sem zsidó, sem görög, sem római, sem arameai, sem dák. sem szarmata: mert mindnyájan egy vagytok a Jézus Krisztusban. Reflectál mindenek felett a legerősebb toronyra: az Urnák nevére, ez erős torony védő árnyába esdi be a templomot, a tornyot, a népet, a nemzetségeket, kegyelmet kérvén onnan felül, hogy az apák, a fiak, az unokák nagy sok nemzetségeken át ugy járhassanak az Ur előtt, hogy az Ur neve mindenha erős tornyuk és bátorságok, menedékök lehessen. Mig a püspök nagy buzgón imigy imádkozott, nekünk, kik 4-2 év óta kisérjük figyelmünkkel, mint kiséri hold vagy napvirág a sugár forrását, fokról fokra nőtt alakja; nem a költők szárnyas lovának biztos lovagja állt többé előt­tünk, ki most pajzán nyillal és attikai sóval kényszeríti a maradi gyülekezetet korigényeknek megfelelő külső és belső építkezésre »Egy régi templom« rajzával. Mi templom ez? Körülbelől olyan — minőnek nem kéne lenni, de sok van — melyben gödrös bakolt sárból a kövezet stb. Majd lassú, komoly lépésbe kényszerítve: a » Bűnbánó énekében« ereszti meg vallásos lelke fellengő gondolatait s kedélye mély érzelmeit: Templomodba jöttem, oh nagy Isten! Bűnbe sülyedt téveteg fiad stb., melyben minden versszak refrainje: Irgalom nagy Isten! irgalom! Nem a férfiú állt előttünk, ki esperesi pásztorbottal kezében komoly eszmecserét folytat Clióval egyházunk legbensőbb története felett, nem is családi elődeivel állítá párhuzamba meghatott lelkünk; pedig teheti vala: a templomszentelés az ő családjában örökség szerint menvén nem tudom hány nemzedéken firól fira és ekklézsiáról ekldézsiára, szájról szájra járván át mind e mai napig azon becses imának első sorai, melyek­kel atyja (?) az urai templomot felavatá: »Nagy a seregeknek ura; De azért a kisded Ura Oltárt épít őnéki!« A püspök állt előttünk hivatala egész egyszerű fen­ségében a Hevesi Mihályok, Tordai Demeterek, Boldi Sebők utóda a negyvenkettedik és Szatmármegyéből a tizenha­todik püspök a tiszántúli egyházkerület kormányán és jól esett éreznünk, hogy a nélkülünk lett püspökkel, ki elvei­ben és szellemében az egyetemes reformált egyházé, tehát mienk is, a szülőmegye közösségében találkoznak és buzgón ismételtük lelkünkben az avas-ujvárosi lelkész üdvözlő fohászát, hogy az Isten őt az emberi élet legmagasb hatá­raig egyházunk s hazánk javára tartsa meg. Közvetlen utána az avas-ujvárosi lelkész, Szél György lépett a szószékre és 2. Krón. 24: 4. és 13. vers igéi alapján: »Ezek után végezé magában Jóás, hogy az Ur házát megépítené. Munkálkodának azért a mívesek és az ő kezek által a romlások megépülének és helyre állaták az Urnák házát az elébbeni áílapotja szerint és megerősíték azt.« Szólott festő csengő hanggal, művészi plasztikával a két Révész egyénítésével arról, hogy nem elég, hogy készen a ház, az nem szentel meg, hanem építtessetek fel lelki házzá a szózat értelmében: Isten temploma vagy­tok. Felépültök pedig L igaz hit által, 2. engedelmesség által Istennek, ha akaratod akarata, tetszésed tetszése leszen, stb. Hogy utat nem tévesztének az igék, mutatá a figyelem, mely Ámenig osztatlanul kisérte azokat. Végre a helybeli lelkész tartott előadást egyháza és a templom s torony történetéből, kiemelve a remetei elődöknek lel­kesítő példáját, akik vallási meggyőződésökért oda hagyák ősi fészköket: Belső-Remetét Máramarosban és készebbek Szatmármegyében Külső-Remetét alapítani meg, csakhogy lélekben és igazságban imádhassák Istenöket saját bitök szerint. A megrepedt harang újraöntésére és az építkezésből fenmaradt némi adósság törlesztésére kitett perselybe ötvenhat forint és néhány krajcár gyűlt. Az ünnepség komolyabb fele után az ifjúság ünnepségei vették kezde­tüket. Mert a püspök urnák kísérőjével, Peterdi K. esperes úrral és öcscsével, Kiss Albert d—i lelkészszel és a bik­szádi vendégsereggel Bikszádra távoztával azonnal rázen­dült a zene két bálhelyiségben is. Az uri bálból a bevétel 120 frt, a népmulatságól 140 forint körül vala, amiből a kiadások letudásával is jelentékeny bevételi összeg maradt az egyház javára, mely nemcsak ezt, de minden jók elis­merését és szeretetét, és azt érdemelte ki, hogy az ünnep­ségből távozóknak, ha nem is ajkairól, de sziveiből búcsudal­ként buzogjanak az ünnepély templomi részét bezáró eme dicséret-vers szavai: Vigyázzanak Uram szemeid Ez imádságnak házára, Ne jöjjenek Ítéleteid Ennek elpusztítására! Kedvezz e templomnak, Hogy sok embernyomnak Még unokája, Lelke szükségéhez Képest a mit érez, Itt megtalálja!!! r. I.

Next

/
Oldalképek
Tartalom