Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-21 / 33. szám

el, s oly irányelveket közöl, a melyeket méltó megszívlelnünk. Nem akar semmi egyebet, mint csupán (Mát. ev. 28: 19, 20.) csalt tanítani, sa tanítás módjára nézve is, férfias nyíltsággal közli nézetét. Nem barátja a közönség feje felett eldörgő szónoklatoknak, ezeknek a ragyogó, de eső nélkül való fellegeknek, amelyeknek pedig napjainkban is oly nagy kelete van Szerinte »a homiliák, vagy, amint az angolok nevezik, a szabadabb formájú s valláserkölcsi tartalmú tanítások, az adress-ek sokkal építőbb hatásúak, mint a bármily művészettel megalkotott synthetika prédikációk.* Ezért azon nézetben van, hogy »az egyházi tanítónak meg kell adni azt a szabadságot, hogy minden textusát úgy és olyan alakban dolgozza fel, aminő alakot és módot magok az alapigék közvetlenül és önkényt kínálnak. A chablonnal nem szabad nyűgöt vetni a prédikátorra; mert a fő dolog az, hogy bárminő alakban és bárminő módszerrel, de a textusát fejtse ki, és a textusnak a keretéből, a gondolat köréből egy pillanatra is ki ne lépjen, attól idegen, vagy tőle távol eső gondolatokat abba bele ne kényszerítsen; szóval legyen a tanítás textusszerü és egységes*. Hát ez szokatlan hang, melyre még azt is mondhatná valaki, hogy ez a * forma dat esse rei«-féle elvnek a megtagadása. A papi censurán nem mindenütt volna tanácsos az ifjú atyafiaknak ilyféle tudománynyal beszámolni. De annyival inkább megszívlelhetik Kenessey Béla beszédét kint az életben, midőn majd tapasztalni fogják, hogy a mi magyar egyházi beszéd-irodalmunkban is mily nagy mértékben van igénybe véve, különösen a synthetika prédikációknál, a szegény formának azon türelmes mivolta, mely szerint mindent elfogad — mint a Noé bárkája — ami csak belefér. — S mi ennek az oka? Semmi egyéb, mint azon téves felfogás, hogy — a szöveg behatóbb tanulmányozása nélkül akarnak némelyek jó prédikációkat írni, és azon káros sietés, hogy némely ifjú ember, már az első zsengét is a piacra viszi. Szemben e visszás helyzettel, mi örömmel irjuk alá Kenessey Béla idézett szavait, s készséggel elismerjük, hogy az ő szavainak — a tanár ajkain ! — nagyon komoly erkölcsi súlya van. Fontos továbbá, hogy Kenessey nemcsak elvben, de tényleg is csatlakozik az ujabb homileták azon nézetéhez, hogy az egyházi tanításainkban legyen bizonyos rendszer, azaz, hogy ne ötletszerüleg prédikáljunk hol erről, hol arról a dologról, hanem tartsunk bizonyos egy eszmekörben mozgó cyIdusokat. Az ily cyklusoknak vannak barátai; de vannak el'enségei is. Mi részünkről az elsők közé sorakozunk, több évi tapasztalat alapján mondhatjuk, hogy az ily cyklusok még társas papságnál is épületesen alkalmazhatók. Nekünk p. o. itt Gvomán, csaknem minden évben van egy-egy oly cyklusunk, a melynek tárgyait, magunk között beosztva és megbeszélve, oly egységesen visszük keresztül, mintha egy és ugyanazon prédikátor tartaná az egész beszédsorozatot. És mi nem tapasztaltuk, hogy az ily beszédsorozatok fárasztók volnának hallgatóinkra, sőt nagyban fokozzák a gyülekezet érdeklődését, s oly eszmecseréket keltenek, amelyek ellenkező körülmények között nem támadtak volna. Csak az az egy el nem vitatható, hogy ez a módja a prédikálásnak sokkal nehezebb a rendesnél s határozottan megkívánja, hogy a teljes eszmekörbe mindakét prédikátor beleélje magát, s e mellett, mindenik jelen legyen a másik beszéde hallgatásánál, hogy nyilvántarthassa azokat a momentumokat is, amelyek a hallgatás közben vannak termékenyítő hatással kedélyére. Ily cyklust képez a kéz alatti kötetben, az első 13 beszéd, a melyeknek Írására — igénybe véve a beimissziói munkatért s jó alkalmat — azon kívánság hangolta szerzőt, hogy ezekkel, legelső sorban, tanítványai nak tegyen szolgálatot, akik előtt a páli tanrendszert a tudomány szempontjából és methodusával magyarázta. Meg kivánta őket győzni a felől, hogy »nem csupán elméleti értéke van azoknak a dolgoknak, amelyeket a tanszékről hallanak, hanem egyszersmind építésre is fel lehet azokat használni«. Mily szép, mikor a tanítványai jövőjeért lelkesedő tanár buzgalma ily gyümölcsöt terem, s mikor így vonja be tapintatos bölcseséggel már a theologusokat a belmissziói munkakörbe, hol szinte öntudatlanul szívják magukba a Krisztus ügye iránt való igaz érdeklődésnek ama szellemét, mely őket is később nagy dolgokra fogja képesíteni. Vajha ez a paedagogiai tapintat is minél szélesebb körben hódítana! De mert egy rendszer feldolgozása — mondja szerző — már önmagában nem népszerű: ezért nem annyira a rendszert és az elvontabb gondolatokat, mint inkább az apostol alakját, jellemét és belső lelki világát akarta kidomborítani. Tökéletesen igaza van; mert e felfogásban győzött az óriás anyag felett, s a súlypontnak az egyéniségre vitelében biztosította azt, hogy Pál küzdelmeit, örömét és megnyugvását látva, így szólaljon meg bennünk a lélek: »az én küzdelmem, örömöm és megnyugvásom ez!* De ez nem volt könnyű dolog; mert — önvallomása szerint — szerző sokat küzdött azzal, hogy »részben meg ne merevüljenek a gondolatok, érzések, amíg az agytól vagy a szívtől eljutnak a toll hegyéig, részben meg, hogy kiszabadítsa magát a tudományos műszavak s a kathedrai tanítás köréből.* S midőn a legszívesebb igyekezet dacára is azt érzi, hogy jóakaratú erőfeszítése csak törekvés maradt, abba veti erős bizodalmát, hogy »az itt lerakott gondolatokat majd mégis csak tudják népszerűsíteni azok, akik az örökké üde népélettel közvetlenül érintkezve maguk is üdébbek, közvetlenebbek, mert az élet zöld fájának lehelletét szívják mindég és nem a szürke elmélet porát.* Ha visszaemlékezünk azon nem oly rég lezajlott időszakaszra, midőn az olvasó közönség felderítésére, teljesen biztosan számíthatott az, aki csak ennyit mondott is: »ismét prédikáció!* s elgondolkozunk a gyakorlati lelkész munkáját oly semmibe sem vevő gőg felett: lehetetlen szívből nem üdvözölnünk a tudomány és műveltség magas színvonalán álló azon tanárt, ki szive szerint és a nyilvánosság előtt is beismeri, miszerint a theol. tudományok művelése nem cél. hanem határozottan eszköz arra nézve, hogy az evangéliomnak alkalmatos szolgái legyenek, és hogy a kathedrai tanítások épen a helyes igehirdetés és a jó pásztorkodás csatornáin folyjanak át a gyülekezetek életébe. És meg van cáfolva ebben az a rágalom is, mintha a mai theol. tanárok úgy a gondolkodás, mint a külső viselkedésben is inkább salonemberek volnának, mint egyházi férfiak, kiknek pedig társadalmi viselkedésükben is jó példával kell hatni az ifjú nemzedékre, mely az intézet falai között nyert benyomásokat rendesen megőrzi teljes életére. Ne ütközzék meg a tisztelt olvasó, hogy ily kitéréseket teszünk. Megvan az ilynemű kitéréseknek is a gyakorlati haszna! Ha azt mondja az irás: »áron is megvegyétek a jó alkalmatosságot*, s a szerző, hogy: »e tanítások forrása távol van a közönséges chablontól* : talán volt némi jogunk nekünk is arra, hogy a chablontól való függetlenség jó alkalmát megragadva, elhagyjuk a szokott ösvényeket, s az ötletszerű kitérések adalékait is beillesszük ismertetésünknek keretébe. De most elég enynyi; befejező közleményünkben már majd felvett tárgyunk tulajdonképeni meritumához fogunk hozzászólani. Garzó Gyula.