Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

Begedv István egy évvel ezelőtt esperesi hivataláról lemondott s ez elhatározását e gyűlésen megújítván, egyházmegyei gondnok ur felkéretett az esperesválasztás elrendelésére. Hatvan, 1892. julius 1-én. Seregély Dezső KÜLFÖLD. Erdmann tanár emlékezete. 1805-1892. Természeti törvényen alapul az, hogy lassan bár, de feltartóztathatlanul elhal az egyik nemzedék a másik után. Ez a sorsa a Hegel-féle iskolának is. Ma már csaknem teljesen kihaltnak mondható, bár itt-ott emlékeztet még egy-két jobb hangzású név arra, hogy ez iskola egészen a mi napjainkig fenn tudta magát tartani. Junius 11-én halt el Halléban Erdmann János Ede, a theologia s a philosophia doktora, a hegelianizmus egyik legrégibb és legnemesebb képviselője s a halle-wittenbergi egyetem philos. fakultásának egyik nagyhírű tanára. Szül. 1805. junius 13-án Livlandnak Wolmar nevű városában, Poroszországból oda kivándorolt papi szülőktől. 1823 óta tanult theologiát és philosophiát a dorpati s 1826 óta a berlini egyetemen. Berlinben Hegelnek, »halhatatlan tanárának* és hírneves porosz államphilosophusnak és a nagy Schleiermachernek legkedveltebb tanítványaihoz tartozott. Hegelnek űgy előadásain, mint a vele való sűrű magán érintkezéseiben elsajátította annak geniális panlogisztikus alapgondolatait. 1829-ben szülővárosában lelkészi, majd főpapi hivatalt vállalt, de rátermett egyénisége inkább a philosophia felé vonzotta. Volt ugyan eléggé éles dialektikai iskolázottsága és — bár kissé monoton •— szónoki képessége, de hiányzott beszédjében a prédikátori hivatalhoz szükséges benső melegség s a meggyőződés élénksége. Mutatják ezt egyházi beszédei is, a melyeket 1835-ben Rigában »Rechenschaft van unserem Glauben* cím alatt (1842-ben 2-ik kiadásban is) kiadott. Későbbi nejének, egy finom műveltségű keleti porosz grófnőnek egyenes kívánságára 1834-benhabilitáltatta magát a berlini egyetem philos. fakultásán, megírta »Geschichte der neueren PhiIosophie« című jeles művének I. kötetét, minek folytán már 1836-ban rendkívüli, majd 3 év múlva rendes tanári minőségben a halle-wittenbergi egyetem philos. fakultására hívatott, a hol szakadatlanul közel 56 éven át sok ezerre menő tanítványainak tiszteletétől környezve, a nevezett nagyhírű egyetem Wolff-féle tanszékének szentelte óriási philos. műveltségét s rendkívül finom tapintatu és modorú tanári képességét. Akkoriban tudvalevőleg — magasabb politikából is — Hegel iskolája uralkodott a német egyetemeken, mely iskola hovatovább egyik leghatalmasabb támaszává vált a jobb pártnak. S Erdmann majd két nemzedéken át mint a hegelianizmus egyik leghíresebb és legünnepeltebb képviselője és művelője szolgálta a philosophia, mint »világszellem« ügyét. A Hegel-féle iskola u. n. közvetítő irányához tartozott, amelyet mellette Rosenkranz és Schaller is képviselt, s amely a hegelianizmus további fejlesztését, különösen annak a keresztyén vallásos világnézettel való elvi összeegyeztetését tűzte ki feladatául. S csudálatos, ez iskola végleges kihalásának megírása is az ő szakavatott tollára várt »Bölcsészettörténete« függelékében. Mi nagy számú magyar tanítványai, kik őt több szemeszteren át a legnagyobb élvezettel és sikerrel hallgattuk. bámultuk philos. ismereteinek azt az óriási terjedelmét, amelylyel hozzá hasonló mértékben igen kevesen rendelkeztek. Elegáns professzor volt minden izében, ki finom modern öltözetben a kathedrára lépve »Meine Herren* megszólítással rövid visszapillantást vetett utolsó előadására, hogy aztán egészen szabadon, minden kézirat használata nélkül térhessen át az azon órai penzumra, amelyet mindvégig folyékony, egyszerű és mégis helyenként igen szép, szinte válogatott nyelvezettel s elegáns modorral adott elő hallgatóinak. Emlékező tehetsége páratlan volt, s ha valamelyik órán egy-egy évszámra vagy a legutolsó doktori disszertációig felsorolt szakirodalom valamely kis adatára nézve tévedett, első dolga volt a tévedést a következő órán helyreigazítani. Előadása mindig világos és érdekes volt, érdekes kissé monoton hangja dacára, sőt akkcfr is, a midőn Hegel logikáját, a száraz fogalmak eme chablonszerü formalisztikus rendszerét fejtegette. Collegiumai igen látogatottak voltak. Az utolsó időben már csak bölcsészettörténeti és lélektani collegiumokat tartott. Régebben szép diákközönsége volt u. n. publikus előadásainak is, amelyekben Kant élete és fejlődéséről, a logika fogalmáról, a test és lélekről, hit és tudásról, tanítás és tanulásról stb. tartott tanulságos disszertációkat. Sőt olykor vegyes közönség előtt népies előadásokat is tartott. Élénk és elegáns előadása tele volt élccel és gúnynyal; szellemessége a gyakrabban használt szójátékokban. helyesen alkalmazott idézetekben és paradoxokban tünt ki leginkább. Hegel dialektikáját, bár inkább Plató értelmében, mesterileg kezelte. Akik valaha tőle psychologiát hallgattak, a legnagyobb örömmel fognak emlékezni szép és szellemes fejtegetéseire a lélek jelenségeinek köréből. Óriási ismeretei és gazdag tapasztalatai valóban imponálók voltak. Nemes szerénységét különösen akkor csudáltuk, a midőn az egyetemi közép- és népiskolai tanítói hivatalok között vont párhuzamot, s örök ifjúságát akkor, a midőn 80 éves kora dacára több órán keresztül a szerelemről értekezett. A nyilvános élet mezején Erdmann nagy ritkán, vagy tán soha sem szerepelt. Ahhoz egyénisége nagyon fenszárnyaló volt, mindig bizonyos magasabb szempontból tekintette az életet, ami lehetetlenné tette ránézve, hogy a mindennapi élet cselszövényei közt jól érezze magát. E tekintetben mottója az volt: für das profanum vulgus gibt es keine Philosophie! S azok a jeles tulajdonságok, amelyek őt, mint tanárt jellemzik, mint Írónál is nyilvánulnak. Művei tudományosak, alaposak és világosak, s főleg szellemesség s a forma elegánciája által tűnnek ki. E tekintetben a theol. irók közül csak Hase és Beyschlaggal lehet összehasonlítani. A Molnár Aladár által magyarra is fordított »Grundriss der Psychologie« 1840., ötödik kiadás 1873 és »Grundriss der Logik und Metaphysik* 1841 című müvei a hű hegeliánust tükröztetik vissza, aki csak igen kevés kérdésben tér el berlini nagy mesterétől. Jeles kézikönyv »a bölcsészet történetéről* irott műve is 1866, harmadik kiadás 1878-ból. Kevés oly alapos ismerője van a középkori és modern bölcsészeinek, mint Erdmann volt. Ujabb bölcsészettörténeti nagy művét (hatodik kötet 1834 — 1858) általában véve scholastikai formalizmus és Hegel schemája szerinti előadás jellemzik, szószerinti idézeteket ád külföldi, kevésbé hozzáférhető művekből s a »függelék«-ben legelőször tárgyalja a német bölcsészeinek Hegel utáni legujabb történetét. Jelentékeny befolyást gvakorolt az egyetemi ifjúságra »Über akadem. Leben und Studium«