Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-30 / 30. szám

nak tíz »derék* bizonysággal való megerősítéséről szól. A harmadikban tér át a protestánsokra, kik kétségbeejtő bizonytalanságra viszik az embert, Istentől hivatott lelkipásztoraik nincsenek, első mesterök pokolbeli ördög, a jó cselekedeteket kigyomlálják és minden gonoszságra szabad menedéket adnak, hazugsággal gyarapodnak, visszavonók, állhatatlanok és magukkal ellenkezők, a régi tévelygések összezűrt-zavart söprei, rútul megmarcangolják az irást, és sem Isten, sem ember előtt okát nem adhatják szakadásuknak. Az írás »marcangolásának« kérdésénél Luther és Károli fordításainak »éktelenségeit* veszi elő, s azt bizonyítja, hogy »Károli G. és Molnár A. a magyar bibliát sok rossz toldalékokkal és változtatásokkal mocskolták meg*. Megvilágítja a hamis okoskodások egész özönével s a nép humorának és nyers közmondásainak segélyével előbbeni müvei nyomán a prot. papok erkölcseit, szemökre hányja félénkségöket, a vitától való óvakodásukat és gyáva kitérésüket, a mit Magyari Istvánra való hivatkozással beigazol. Szól egy »csacsogó barát* szökéséről a lutheristák közé, s igy folytatja: »ez a megőszült, rút, büdös dög mindjárt futkározni kezde, mihelyt a Luther evangéliumát megízelíté* stb. A negyedik könyvben Luther, az ötödikben Kálvin credójával foglalkozik a fentebb érintett módon. A hatodik könyvben a tradícióval, a hetedikben az egyház tekintélyével s annak a hit dolgában való döntő szavával hozakodik elő, majd a nyolcadikban az anyaszentegyház fogalmát fejtegeti s a kilencedikben azt, hogy »a hitfaragóké* nem lehet igaz egyház, míg a tizedik könyv azt, hogy a pápa nem antikrisztus. Á tizenegyedik az oltári szentségről, a tizenkettedik a megigazulásról, a tizenharmadik a szentek tiszteletéről és segítségül hívásáról szól. A tizennegyedik könyv a purgatóriumot magyarázza és védi. A második kiadás alkalmával Hodegusát néhány függelékkel és a tizenötödik könyvvel toldotta meg, melyben »az újítóknak három gyalázatos szidalmazási rontatnak meg«. Ezek: hogy a kath. egyház bálványozó, a hittel kötelezett fogadásokat felbontja és a házasságot eltiltja. S itt újból előkerül Julián bibornok s a magyarok békebontása Ulászló alatt s Husz J. salvus conductusa. Pázmány >fényes és döntő ütközetnek* s »a kath. vallás örök győzelmének« jelzett Hodegusa Bellarmin jezsuita. 5

) a hírneves kath. polemikus: »Dispulationes de controversiis christianae fidei adversus hujus temporis haereticos«, Róma 1581—93. című művéből készült, mely a prot. rendszernek bár éles, de azért eléggé igazságos és alapos cáfolata, s azóta a kath. polémia legerősebb fegyvertára. E müvében korának e legnagyobb kontroverzista theologusa azt a feladatot tűzte ki: hogy a kath. egyház hagyományos tanainak mindazon tételeit, melyeket a protestánsok megtámadnak, szabatosan formulázza, tüzetesen kifejtse s érvek súlyával támogassa. Az ő tételei képezték tábora jelszavát, s az ellen célpontját, bár szigorú objektivitásánál fogva a jezsuiták alig tudták megakadályozni, hogy az Indexbe ne kerüljön. Szigorúan papisztikus, s ép ezért mindvégig következetesen római irányú. Az első kötetben Isten igéjéről, aztán Krisztusról s a pápáról, a másodikban a zsinatok s az egyház tanáról, a harmadikban a sákrámentomokról, s a negyedikben a kegyelem és szabad akarat, s a megigazulás és a jó cselekedetek tanáról szól. Kontroverziáinak a jelen korra nézve is legfontosabb része »a római pontifex«-ről szóló öt könyv, melynek fejtegétései keserű gyümölcsöket hoztak az ellenreformáció, a protestánsok üldöztetése s a b). Mesteri, de túlzott kath. tollal irt jellemrajza Ipolyinál: Veresmarti M. élete, 116 — 127. 1. — A »Disputátióknak« legjobb kiadását, a prágait (1721, 4 vol.) használtam. vallásháborúk napjaiban, s dogmatikai szentesítésüket a vatikáni zsinaton nyerték. Nagy tárgyismerettel bír az irás a hagyomány s az atyák magyarázata körül, sőt eléggé tájékozott Luther és Melanchton, Kálvin és Béza, a sociniánusok és a mi Meliusunh 6

) iratainak és theol. tanfogalmainak ismeretében is; az ellenfélt a vitás kérdésekben saját terére követi, annak tételeit rendezve felállítja, hogy aztán, mint az ügyes hadvezér, ezekkel az övéit is szembeállíthassa. Ritka praecizióval s éles dialectikával cáfol. Gyümölcse e mü annak a vallási és tudományos föllendülésnek, melyet a római egyház a tridenti zsinaton nyert, s a dogmatika-polemikára nézve ugyanolyan jelentőséggel bírt, mint bíboros kollegája Baronius »Annalesei« as egyháztörténetre. Mindkettő azonban annak a kornak a bélyegét viseli magán, a melyet Ranke oly mesterileg rajzol a pápák történetének első kötetében. Legalaposabb prot. cáfolata Gerhard »Loci theologici« és Chemnitz: >Examen concilii tridentini* című műve. Különben a curialista szellemben irott disputációk ritka hatást gyakoroltak az akkoriban vallásilag felháborodott kedélyekre. Mindenki, a hatalmas uralkodóktól kezdve a híres tudósokon és tanodákon át, egészen az apró írókig és tanárkákig, ellen vagy jó barát: sietett őt üdvözölni vagy megtámadni ; a buzgó kathol. Rudolf és Ferdinánd császár épúgy mint Henrik francia és a hitujító Jakab angol-skót király. S tényleg »a kath. egyháznak a protestantizmussal vivott[ küzdelmeiben e legünnepeltebb harcosa, Disputádéival örök emléket emelt magának a polemika terén. Tudományos teljesség tekintetében senki sem multa felül, s még csak meg sem közelíthette. Bellarmin éles dialectikája és óriási tudományossága hatalmasan ragadta meg Pázmányt is, ki épen őt választotta Kalauza megírásánál példányképül és útmutatóul. Hiszen egész életét arra szentelte, »hogy az Úrnak kedveskedjen, az ő szent igazságát vékony tehetsége szerint oltalmazza, terjeszsze s a hitben megcsalatottakat útba igazítsa«. Egyik prot. cáfolója, Zvonarics-Nagy 7

) némi joggal azzal támadta, hogy Bellarmint kiírta, pláne plagizálta. Tény az, hogy belőle kölcsönzé át az anyagot, az eszméket és az érveket, a nélkül, hogy a forrás csak egyetlen egyszer is idézve vagy említve volna, holott egyébként tele van a Kalauz marginális jegyzetekkel és idézetekkel és váltig biztosítja olvasóit, hogy »a régiek nyomán jár*. A kath. tanfogalmakat egyenesen Bellarminból merítette, s azok meghatározásában, kifejtésében és megerősítésében kizárólag őt követi. Őt nevezetesen az egyház, eredendő bűn, sákrámentomok, mise, christológia, szentek tisztelete és imádása, hit és cselekedetek, pápa és zsinat tanfogalmainak formulázásában. E tekintetben a Kalauznak összehasonlítása Bellarmin Disputációival, bár fáradságos, de igen érdekes és tanulságos foglalkozás. A traditionális scholaktikus bizonyítási mód teljesen egy és ugyanaz mind a kettőnél, csakhogy Pázmány élénk szellemességgel és bő képekkel fejti ki kérdéseit, Bellarminnak tisztán tudományos theologiai fejtegetéseivel szemben. Önállóság és eredetiség tekintetében a Kalauz korántsem áll azon a fokon, mint a kath. egyház két legnagyobb és legtudósabb polemikusának : Bellarmin vagy Mőhlernek munkája. A cél, a rendszer, az előadási modor és a tárgyalt kérdések megválasztása tekintetében azonban különbség van a Kalauz és a Disputációk között. Bellarmin hittudósok, Pázmány a magyar nagy közönség számára ír, ép azért a tudományos mód-6) Bellarmin: De Christo, II. fol. 29. 7) Közös művök »előljáró beszédében* és Alvinczi: Itinerarium 171. 1.