Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-23 / 29. szám

ne haladja; hogy a költségvetés reális alapokon szerkesztessék, teljes mértékben megtelel ugy, mint egyik se társai közül: csak gratulálhatunk a pesti egyháznak, ha e pompás alkotmányt minél előbb fölemelteti. KÖNYVISMERTETÉS. A dunántuli ág. hitv. evang. egyház 1598-iki törvénykönyve. Ismerteti Mokos Gyula. Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 1892. (Folytatás.) Be kell ismernünk s vallanunk, hogy nagy kár egyháztörténelmünkre, hogy szerzőnk panasza szerint (11. lap) a csepregi colloquiumot — Dunántúl — megelőzött vitákról nem sokat tudunk, helyük s idejük bizonytalan. Lefolyásuk és érvelésük menete nem lett feljegyezve, reánk legalább semmi ilyes tudósítás nem maradt. Nagy kár! De szerencse a szerencsétlenségben, hogy az »Igaz mentség«-bői és Pathai Istvánnak Klazekovics superintenshez intézett pár leveléből némi homályos képet alkothatunk az itt szinre került heves küzdelmekről, és megtudjuk, hogy folytak itt elkeseredett viták, történtek erős mérkőzések idegenből, Magyarország északt vidékéről ide meghívott, viadalra mindég kész, győzelemre vágyó férfiak segítségével. »Szegény Nádasdi uram — irja Pathai — egynehányszor hozott ilyen haragos embereket mi reánk.« Ugyancsak tőle tudjuk a viták egyikének helyét. Hegyfalu volt ez, s nem lehetetlen, hogy a vitázás itt ép 1585-ben, azon időben történt, midőn Beythe superintendenssé választatott. De e pár adat, mit eddig tudhatunk s tudunk, csakugyan nagyon kevés! Jelenik-e meg valaha e terén uj világosság? Hiu álomnak és ábrándnak kelljen-e tartanunk azok várakozását, kik a korunkban, jeles egyének kezdeményezése mellett, reményre jogosítólag megindult forrástanulmányozás és komoly búvárlat sikeréhez némi reményt fűznek ? Lehetetlen-e, hogy a készség, képesség és buzgalommal működő búvárok valamelyikének, vagy talán magának szerzőnknek, ha ugyan viszonyainak kedvező alakulása mellett, az úton, melyre lépett, továbbra is állhatatosan megmaradhat, sikerülni fog7

a különösen ágost. hitv. egyháztörténelmi iróink részéről nagy számban hátrahagyott, most még pecsét alatt levő, ki nem aknázott manuscriptumok, monographiákban ide vonatkozó adatokat fedezhetni föl, megvilágosítására e kor történelmének és örömére az egyháztörténelem minden barátainak ? Hiszen a dunántuli ág. hitv. evang. egyház 1598-diki törvénykönyve is mindeddig zár alatt volt és annak pecséteit szerzőnk buvárszelleme törte föl, s tette e törvénykönyvet közös kincsesé. Valóban sajnálni lehet, hogy a Dunántúl e korbeli történetét, még a derék Ribini is figyelmen kívül látszik hagyni és csak a colloquiumról emlékezik meg ő, ki a honunk északi részén, a formula concordiae behozatala körül támadó küzdelmekkel oly részletesen foglalkozik. De ha az itt lezajlott, általa emlékezetben hagyott események és heves vitákról tudomást veszünk s ezzel kapcsolatban felgondoljuk, hogy a közös cél, a formula concordiae elfogadtatása közös és hasonló eszközök alkalmazását követelte s tette szükségessé; ha gondolunk hatására ama befolyásnak, Pathai szerént »esztekélésnek«, mit Stansith Horváth Gergely Nádasdira gyakorolt volt, mit sem félreismerni, sem kicsinyelni nem szabad: előnkbe tárul a kép, melynek keretében az általunk névről is alig ismert bajvívók épen oly vagy még nagyobb hévvel mérkőznek, mint az északi megyékben. És ha netalán a vita hevessége a Bába mentén nem volt volna oly nagy fokú, azt azon szerencsés körülménynek tulajdoníthatjuk, hogy itt a protestáns egyház hívei igen kevés kivétellel magyarok voltak. A német tanítók és lelkészek itt»maradandó várost* maguknak nem alkothattak, csak vendég-szereplőkként tűntek fel időnként. Köztudomásu ugyanis, hogy Németországból származtak be mindazon egyházi és világi férfiak, kik e téren való működésük s hatásuk által magokat legismertebbekké tették. Németországból jöttek át Cratzierus, Gera, Grawer, sőt a formula concordiaenak vállalkozó szívós védői s annak elfogadását minden áron szorgalmazó lelkészek s tanárok. Németek voltak az e célért lelkesülő magas állású, nagy hatalmi körben rendelkező patronusok: Pixendorfi Bueber (Ribininél: Ruber) János, Schwendi Lázárnak a főkapitányságban utóda, ki Hortensius — Gartner — Bálintnak Bornemisza György váradi püspök és szepesi prépost előtt tett nyilatkozata szerint első volt hazánkban, ki a »Liber concordiaet* megismertette Stansith Horváth Gergelylyel, majd másokkal, és a kinek patrociniuma alatt > formula concordiae haud dubie in hac Hungáriáé ora publice fuisset adprobata, sí Rubero vitám diutius retinere licuisset. Sed decessit vir multis laudibus inclytus ad diem 12. Mart. anno 1584.« Német volt továbbá Teuffenbach — Ribininél Tiefenbach — Kristóf, hasonlókép Magyarország észak-keleti részének főkapitánya, kiről a sacramentariusokról való véleménye s így a formula concordiae mellett kitüntetett buzgalmáért Hunnius Egyed wittenbergi theologiai tanár oly hálás módon emlékszik meg Grawerhez irt levelében. Az bizonyos, hogy a küzdelem a liber concordiae megjelenése, 1577 után csakhamar megkezdődött Magyarországban is s az egyház belbékéjét fölzavarva tartott s nyugtalanított teljes 20 évig, s ennek utoljára is a küzdők ki- vagy sírba költözése, főkép pedig a protestantizmus életét fenyegető közös veszély vetett véget, nem pedig a conventek, colloquiumok és zsinatok vagy bármi néven nevezett gyűlések, mikben megállapodásra jutni s egyetértést elérni teljességgel nem lehetett, csakugyan kérdezhetnék itt: Quid synodus? stb. Ribini irja, hogy Körmöczbányán 1580. márcz. 16-án tartott gyűlésben prima forsan quaestio de formula concordiae in Ungaria orla est. És előadása után felmerülnek szemeink előtt a küzdők 20 éven át alakult csoportjai. Melczer György és Fröhlich Hilarius Tamás; Cratzierus és Hortensius Bálint; Pilczius Gáspár és a vele szembeszálló trias Wagner Márton, majd elhalása után helyébe lépő fia Jakab, Faber Tamás és Scultéti Szerevin, és a beavatkozó Gera M. Konrád ; 1590 után pedig Mylius és Scultéti, Ambrózi, Lam Sebestyén és az irodalom terén is mérkőzni kész, tudós és tudománykedvelő Stansith Horvát s vele solidaritásban Grawer M. Albert. Ne ítéljen meg senki, ha itt kis kitérést teszek és a két utóbb nevezett férfiú közötti viszonyt röviden fölemlítem. Horváth — kinek tevékenységét, törekvését és célzatát már eddig is jól ismerjük —• miután az elszomorító tapasztalatból meggyőződött arról, hogy a kitűzött cél elérésére a gyűléseken, colloquiumokon és vitázásokon kifejtett erőlködések mily sikertelenek, eredménytelenek és a közegyetértés megteremtésére mily kevéssé alkalmasok, azon föltevésben, hogy a cél csak úgy lehet elérhetővé, ha az ifjú theologusok már az iskolában a formula concordiae ismerete s tiszteletében akként neveltetnek és erősíttetnek meg, hogy belőlük, midőn lelkészi vagy rectori állomást foglalnak el, a formulának erős védoszlopai váljanak: áldozathozatalra határozta el magát s 1595-ben saját