Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-16 / 28. szám

A kis-ujszállási gyűlésen ugyan jelzi az elnöki megnyitó beszéd, hogy a zsinati értekezlet alkalmából kibocsátott felhívásra a tanárkarok nagyobb része válaszolt. Nem ismerem, de aligha tévedek, midőn ugy tartom, hogy a feleletek nagyobb része nagyon általánosan szólhatott és a központi választmánynak biztos alapot kevéssé nyújthatott. De a központi választmány nem csüggedve, annyit mégis tett, hogy készített valamelyes javaslatot és azt a kis-ujszállási gyűlésnek benyújtotta, amely azt tanulmányozás végett egy hat tagu bizottságnak kiadta. A bizottság a közgyűlés vendégszerető izgalmai között már másnap reggelre készen volt tanulmányával. Mi természetesebb, minthogy a központi választmány véleményét magáévá téve, ez is kívánatosnak tartja egy országos protestáns (igy!) tanáregyesületnek a decentralizáció alapján leendő létesítését, tiszteletben tartva az egyes egyházkerületek iskoláinak történeti fejlődését és az idők folyamán kifejlett sajátos egyéniségűket. Szükségesnek tartja továbbá, hogy közerővel egy a magyar református tanárság érdekeinek és méltóságának megfelelő folyóirat létesíttessék, annak élete biztosíttassék. De a találékony bizottság — e sorok írója is egyik szerény tagja volt — ujat is mondott, azt tudnillik, hogy az egyesület központi választmánya, mind a nyilvánosságot, mind a magán érintkezést, szóval minden jó eszközt felhasználva, még egyszer hivja fel a tanári karokat, hogy záros határidő alatt mindazok, egyesek és testületek — jelentkezzenek nála, akik az országos egyesületnek tagjai, folyóiratának szellemi és anyagi pártolói óhajtanak lenni. Az így jelentkezett tagokat aztán hivja meg a választmány az 1883-ban Debreczenben tartandó közgyűlésre, a hol az országos egyesület és a folyóirat ügyében végleg határoznak. A központi választmány pedig időközben a szükséges adatokat beszerezve, az ügy minden ágára kiterjedő részletes és indokolt javaslatot terjeszszen a debreczeni közgyűlés elé. Ezt a véleményt aztán a közgyűlés határozattá is emelte. Futó Mihály. TÁROZI A vallásügyi pátens visszavonása. Az »Egyetértés« *) május 18-iki számában, »Lonovics és Haynau« című cikk végén azt állítják, hogy midőn gr. Rechberg meglátogatta a Bécsbe internált Lonovicsot és tőle a pátens-ügyben tanácsot kért: Lonovics az 1790/1-ik XXVI-ik t.-c. fentartását és a pátens visszavonását tanácsolta. E tanácsot meg is fogadták s a pátenst visszavonták. Legkevésbé sem akarom kétségbevonni azt, hogy gr. Rechberg tanácsot kért ez ügyben Lonovics érsektől, azt sem, hogy e tanács is hozzá járult a pátens visszavonatásához, csakis azon tényezőkre akarom irányítani a figyelmet, akik a visszavonásnak aligha hatalmasabb eszközei nem voltak, mint épen Lonovics és Rechberg. B. e. Török Pál püspöktől hallottam és adom, a miként elbeszélte. *) Az »Egyetértés*-el egyidejű közlésre kaptuk ezt az érdekes cikket. S z e r k. Amaz időkben Benedek Lajos lovag táborszernagy volt Magyarország kormányzója s midőn gr. Thun Leo bécsi vallásügyi miniszter az ismeretes pátenssel s miniszteri rendelettel hínárba jutott: parancsot kapott Benedek, hogy jelenjék meg Bécsben ő felsége előtt és tegyen jelentést a pátens-ügyben. Mielőtt Benedek megjelent volna a király előtt, elébb információt akart maga is szerezni magának. Igy történt, hogy egy este kocsi állott meg a kálvintéri paplak előtt s abból Benedek segédtisztje szállott ki és azon parancscsal állított be Török Pálhoz: jelenjék meg vele azonnal a kormányzó előtt. Török csak annyi várakozást kért, míg palástját felköti s azonnal kocsiba ült és Budára hajtattak. Midőn megérkeztek, Benedek táborszernagy a segédtisztet eltávolítván, így szólt Török Pálhoz: >Én ugyan protestáns vallású ember vagyok, de katona levén, ahhoz az egész ügyhöz, mely a császári pátens miatt Magyarországot most izgalomban tartja, semmit sem tudok. Informáljon leplezetlenül az ügy állásáról. Mi bajuk önöknek ? Miért találkozott visszatetszéssel az a pátens, melyet még a németországi protestánsok is örömmel üdvözöltek? . . .« Török Pál erre megismertette a magyarországi két protestáns egyház történeti múltját, államjogi helyzetét; az 1790/1-ik XXVI. törvénycikket, annak keletkezését s azon különbséget, mely van e törvény adta és a pátens által stipulált helyzet között; a Thun-féle miniszteri rendeletet s annak következményeit; a protestánsok óhajtását. Midőn ezeket előadta, azt kérdezé tőle Benedek: Tudna-e ön módot, a mely minden compromisszió nélkül e hínárból kivezetne? — Tudnék, felelt Török Pál. — No ha tudna ön, mond Benedek, menjen be a másik szobába. Ott talál ön szivart, gyújtson rá; talál papirt és Írószereket és irja le ön németül, tömör rövidséggel, amit nekem elbeszélt; irja meg a módot, melyen compromisszió nélkül orvosolni lehet ez állapotot. Ha készen lesz ön, csöngessen. Török Pál megírta, amit Benedek kivánt. Midőn készen volt és csöngetett, a kormányzó maga nyitott neki ajtót és egészen útra öltözve várta. Török felolvasta előtte, amit irt; Benedek helybenhagyván, átvette és igy szólt: — Köszönöm. A kocsi készen várja és hazaviszi önt; én pedig megyek Bécsbe azonnal és referálok ő felségének. Ugy is lőn. Benedeket külön kihallgatáson fogadta a király. A vén katona belefogott a jelentéstételbe; de csakhamar elővette azon jegyzéket, melyet Török irt, mondván: »Én tulajdonképen nem értek sem a vallásügyhöz, sem az egyház és állam közötti jogviszonyhoz, katona vagyok ; hanem itt van felséges uram az irat, mely őszinte és tiszta világításban tünteti fel az egész helyzetet és kibontakozási módot. Méltóztassék ezt legkegyelmeseb-