Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-09 / 27. szám

Legujabb unió törekvéseink. Figyelemmel kisérem magyarhoni két protestáns egyházunk legujabb unió törekvéseit. Lelki örömmel látom, hogy a Protestáns Irodalmi Társaság, lutheránus atyánkfiai egy részének ideigvaló némi idegenkedése dacára, megteremtette az egyházirodalmi uniót, a két protestáns egyház irodalmi erőinek egy igen áldásos ügy szolgálatában álló szövetkezetét, melyet bárcsak követne mielébb egyházi és iskolai politikánknak, egyháztársadalmi életünknek s különféle belmissziói alkotásainknak uniója! De ettől —• sajnos — még igen messze vagyunk. A hazai protestáns unió a maga komoly valóságában a jövő század regénye. A kölcsönös féltékenykedési sem az Irodalmi Társaság, sem a Károli-mozgalom, sem az egymást pillanatnyi lelkesültségében keblére ölelő két zsinat nem tudta egészen megszüntetni. Az emberek — és pedig mindkét részen — unió alatt még mindig dogmatikai uniót, a hittani és történeti jogosultsággal biró felekezeti jelleg eredetiségének kivetkőztetését, vagy pláne az ellentétes dogmatikai álláspontok erőszakos összeforrasztását értik. Legyünk őszinték! Mindaddig, mig mi lutheránusok — és pedig magas püspöki helyről — a református tudósokkal való irodalmi és egyháztársadalmi szövetkezést »az ágostai hitvallás lábbal tapodásának és a papi eskü megtörésének« tartjuk; mig féltjük iskoláinkat és intézményeinket a kálvinistáktól; viszont a mig református »testvéreink« a rendszerint »tót«-nak, »német«nek mondott lutheránusok iránt folytonos idegenkedést tanúsítanak: mindaddig közöttünk — valljuk be — unióról komolyan nem lehet szó. S bármennyire lelkem mélyéből beszél egy Vay, Tisza, Prónay, Zelenka vagy más protestáns jelesünk a zöld asztalnál vagy bankettek alkalmával sokszor igazi apostoli ihlettel az unióról s annak egyházpolitikai és nemzeti nagy fontosságáról: az egyházi, iskolai, sőt társadalmi élet és érintkezés a valóságban a testvéri kapcsok erősítése helyett azok gyengülését mutatja. Számos példát idézhetnék itt az egyes vegyes protestáns gyülekezetek belső életéből és vezetőinek kölcsönös érintkezéséből. Vagy tömör református vidékeken féltjük lutheránus híveink lelki üdvét, vagy pedig lutheránus vidékeken szervezünk sokszor igen nagy áldozatok árán reform, missziói pontokat! Hogy lehetne ott szó komoly unióról, hol a kölcsönös evangéliomi szeretet helyét még mindig a latolgató és fontoskodó féltékenykedés foglalj a el? Mások ma az idők, mint Török, Székács, Fáy- és Zay-ék idejében, a mikor mindenki komolyan és őszintén vette a kölcsönös közeledést, a multunk által eléggé igazolt s az egységes Rómával szemben ma is felette szükséges uniót. Unionista e Lap 21-ik számában igen érdekes tanúságot vont le a két protestáns egyház fő- és középiskoláinak pályázati hirdetményeiből, igen helyesen hangsúlyozva e téren is a folytonos reform szükségét s az unió fokozatos előkészítését. És mégis mit bizonyít a sárospataki philosophiai tanszékre szóló, legközelebb Miskolczon lefolyt tanárválasztás? Azt, hogy a »csak ev. ref. pályázhat«-féle indokolatlan megszorítás máris megboszulta magát. Indokolatlannak mondjuk, mert hiszen a szorosabb értelemben vett philosophiai studiumok akadémiai előadásánál pápás római álláspontról igen, de szigorúan luth. vagy ref. dogmatikai álláspontról szó sem lehet. Pályázott ugyanis két kellő formai képesítéssel nem biró ref., s két képesítéssel biró lutheránus tanár. A tanszék tárgyait, tehát a főiskola saját jól felfogott tudományos érdekét tekintve csak a két utóbbi pályázónak komoly számbavételéről lehetett volna szó. S mégis mi történt? A két lutheránus pályázó kérvénye tekintetbe nem vétetett, mert a folyamodók »nem reformátusok« és megválasztatott a megfelelő philosophiai tárgyakból kellő formai képesítéssel nem biró reformcitus pályázó. Sajátságos egy jelenség. Mintha az egyházkerület választó többsége nem tudta vagy nem akarta volna tudni, hogy a philosophiai doctoratus még nem doctoratus a philosophiai tárgyakból. Vagy a mai qualificatiónális szakrendszer mellett is azt tartja: majd beletanul!? S mindez a szabadelvű tiszáninneni egyházkerületben történt, amelynek mindnyájunk által tisztelt és szeretett alma materje szabadelvüség és protestáns uniói gondolkozás tekintetében mi kivánni valót sem hagy fenn! Maga a »Sárospataki Lapok« is egészen helyesen »kényes dolognak« jelezte ez érdekes esetet. Hogy a tiszáninneni ev. ref. egyházkerület az illetékes vallás- és egyháztudományi szak s az akadémiai szék habozása dacára egy megfelelő bölcsészeti qualificátióval nem biró tanárral tölti be a pataki főiskola philosophiai tanszékét, arról ő maga felelős, s ebbe az ő dolgába mi természetesen nem avatkozhatunk. De ha még ilyen esetekben is, a dolog érdemét tekintve egyenesen a tanügy kárára, előtérbe helyezzük az elválasztó felekezeti álláspontot, akkor — legyünk őszinték! — ne beszéljünk unióról, hanem Róma nagy örömére zárjuk el magunkat továbbra is egymással szemben. Felette óhajtandó, hogy a sárospataki eset a két evang. egyház közötti viszony rendezésében se intra se extra muros ne tekintessék a továb-