Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-01-21 / 3. szám

hallgassa meg hű szolgájának imáját, s mint »jó eszközét« tartsa meg őt soká egyetemes egyházunk javára, s mívelje azt, hogy az Istennek »templomában oszlop legyem (Jel. 3, 12.) Ó. Theologiai magántanári intézményünk. Nem tagadhatjuk meg, bizony van ilyen is, jóllehet csak nagy ritkán, kivételképen hallunk róla valamit. A mult évben meg azelőtt napirenden volt annyira-amennyire, mert a tiszántúli kerület szabály-javaslatot nyújtott be konventünkhöz a képesítés tárgyában s akkor, úgy tudom, a kolozsvári s sárospataki egyházi lapokban a javaslat fölött véleményt is mondtak: a mult évben pedig a pápai és sárospataki theol. kar véleménye látott, napvilágot. Tehát a legközelebbi két évben volt szó ez intézményünkről. Azelőtt vajmi kevésszer. Ezután, ha a zsinat határozni fog s megállapítja az állandó képesítési szabályzat pontjait, valószínű, hogy ismét csak hallgatni fogunk róla. Amennyiben azonban a zsinat még nem határozott e tárgyban sem. nem lesz talán egészen fölösleges dolog, e b. lapokban egy pár szót szólani, hiszen a figyelmet fölhívni már elég eredmény leend. Mostanáig meglevő, ideiglenesnek nevezett szabályzatunk szerint természetesen lehetett tenni s tettek is. ha nem sokan is;

magántanári vizsgát. Azonban kérdjük csak meg: hol van theol. magántanári állás rendszeresítve ? . . . a felelet rövid s határozott: sehol! Hát akkor mire való az egész magántanári képesítés? . . . Őszintén felelve: csak arra, hogy üres címet kapjon egy-egy magasabb törekvésű ifjú, anélkül azonban, hogy egyúttal számot tarthatna megfelelő alkalmaztatásra. Van képesítése a fiatal embernek olyan állásra, a milyen egész ref. egyházunkban ismeretlen, nem létező dolog. Kérdem: nem értelmetlen, sőt nem nevetséges intézmény-e ez ? . . . Pedig tény! Sőt van még más bökkenő is! Azt gondolná mindenki, hogy akinek magántanári képesítése van, annak a legelső alkalommal módjában van rendes tanári állásra nemcsak reflektálni, hanem egyenesen számítani is. így kellene lenni. Csakhogy távol állunk attól, mert a tapasztalat rútul arcul veri e felfogást. Hiszen a theol. tanári állásra minden lelkész képesítésénél fogva illetékes s jogosult. Ebből az következik azután, hogy a magán tanári képesítéssel is rendelkező egyénnel szemben bármikor választható olyan, akinek csak papi képesítése van. Amint meg is történt már egy nagy iskolánknál, ahol egy képesített magántanárral s egy a sémi nyelvekből tudorral szemben egyszerű papi diplomás egyén lett tanárrá. Tény tehát az, hogy a theol. magán tanári képesítés semmiféle előnyt sem nyújt a rendes tanárságra. Ez pedig egyenesen nullifikálása az egész intézménynek. De a fönnálló lelkészválasztási törvények sem nyújtanak semmiféle előnyt annak, aki theol. magántanár. Talán, ha az abaujiak javaslata győz, még az uj törvényben sem nyernek semmi elsőbbséget, hiszen ők a doktorátusnak is ellenségei! . . . Tény tehát az is, hogy lelkészi állást sem nyerhetnek előbb vagy jobbat, mint közönséges papi képesítésű egyén. ... Ez pedig szintén fölöslegessé teszi ilyenformán az egész intézményt. S aztán van még egy érdekes mozzanat a dologban. Az nevezetesen, hogy míg a papi vizsgák díja igen csekély, addig a theol. magán tanári vizsga díját a debreczeniek 84-re, pápaiak pedig 120 frtra akarják tenni. Pedig, mint láthatjuk, a theol. magántanárnak semmiféle előnyt sem nyujtunk. Ily körülmények között egyenesen az a kérdés is felmerülhet, vájjon föl kell-e tartanunk az egész intézményt ? . . . Azonban erre ezúttal nem reflektálok, hanem a föntebbiek után azt a véleményt kell kimondanom: hogy ha nevetségessé nem akarjuk tenni továbbra is ezt az intézményt, gondoskodjunk első sorban theol. magántánári állásokról, — azután foglaljuk utasításba, hogy a rendes theol. tanszékekre első sorban theol. magán tanárok választandók, végül a lelkészválasztási törvényben előny biztosíttassék számukra. Ajánlom e tárgyat az érdeklődők, különösen pedig a zsinati tagok szives figyelmébe. Senex. ISKOLAÜGY. Az írás-olvasás tanításának kérdéséhez. Az írás-olvasás tanítása minden időkben az iskola egyik elsőrendű feladatát képezte, s mint ilyen, mindenha kiváló figyelemben részesült. Művelődésügyi jelentőségét különösen a protestáns egyházi és tanügyi férfiak méltatják. A protestantizmus szelleme, a szabad kutatás elve. a felvilágosodás és az önművelődés eszméje mind hangosan követelik, hogy az önművelődésnek minél hathatósabb eszközét nvujtsuk a népnek. Innen magyarázható meg az az állandó érdeklődés, melvlyel az írás-olvasás tanítása iránt viseltetnek tanférfiak és egyházi férfiak egyaránt. Utóbbi időkben élénk mozgalom indult, meg az írás-olvasás módszerének javítása ügyében. Ezekről a javítási szándékokról kivánok ezúttal röviden megemlékezni. Legfigyelemreméltóbb ezen mozgalmak között a Budapest főváros IX. ker. első sz. iskolaszéké, mely a ma szokásos dőlt írás helyébe az álló írást akarja behozni az iskolákba. Ezt a mozgalmat igen üdvösnek tartjuk. Az iskolának nem abban áll a feladata, hogy a gyermekeket ismeretekkel tultömje: hanem fejleszsze a gyenge lelki erőket, ápolja a testi szerveket, hogy az egészséges test az egészséges lélek szilárd templomává, lehessen. Hiszen rozoga templomban még az oltár sincs biztonságban! Miféle áldozatokat lehet ott bemutatni az Úrnak? Itt az ideje,