Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-12 / 23. szám

Az ev. ref. bölcsészeti és theologiai fakultás. II. Egy harmadik — a zágrábit nem számíthatom — egyetem szükséges voltát régóta érzik állam és társadalom egyiránt. Már Trefort Ágost elhunyt miniszterünk foglalkozott tervezésével. És mivel nemcsak hazánk területi és népességi viszonyai, hanem fajunk művelődési érdekei is követelik létesítését, létre is jön az előbb-utóbb. De még a harmadik egyetem is csak egyidőre elégíthetné országos szükségeinket. Nem is említve a művelt Nyugot nagy államait, még a sokkal kisebb és néptelenebb művelt államok már régen megelőztek e részben is bennünket; pedig fajunk fogékonysága soha sem hiányzott e tekintetben sem. Igy, ha nem tévedünk, a veszprémi egyetem jóval megelőzte akár a prágait, akár a bécsit. A harmadik, sőt negyedik egyetemnek jogosultsága és szükséges volta tehát előttem kétségtelen. Hogy a budapesti egyetem vonzó ereje és elvitázhatatlan előnyei akárhány egyetem mellett is alapjában talán sohasem csökkennek: az előttem sem szenved kétséget; hogy népessége valamennyi társa fölött túlnyomó lesz : azt sem merném tagadni, hisz a főváros minden előnyével mindenha csak főváros marad és a versenyben aligha lesz valaha legyőzhető. De hogy minden ujabb egyetem annak nagy népességéhez mégis egy-egy levezető csatorna lesz s e részben a budapestinek javára szolgáland: viszont afelől is erősen meg vagyok győződve. De a főbb indító okot mégsem e tényben keresem. Valamint a tűz melege a közel környezetben hevít; a lámpa fénye világosságát erősebben egy szűkebb körre árasztja ki: egy-egy tudomány-egyetem művelő hatása a maga közelebbi vidékére bizonyára ellenállhatatlan vonzó hatást fog gyakorolni és oly elemeket is meg fog hódítani a magasabb tudománynak, akik arra jó részben elvesztek volna, De mehetünk tovább. Az sem szenved kétséget, hogy bármely egyetem, ha még szűkebb körben mozog is, tudós férfiai által az illető város, sőt környéke értelmiségének emelésére, közművelődésének fejlesztésére kétségtelenül erjesztő hatással, tudományos és művészeti eszközei által annak értelmi és izlési nemesbítésére hathatós szolgálatot fog tenni és így közvetve a nagy nemzet szellemi fejlődését fogja munkálni. Hogy a kolozsvári tudomány-egyetem népessége a budapesti mellett annyira elmarad: az alig bizonyít valamit. Elsőben is téves az a felfogás, hogy az egyetemek népessége csak ezerekben határozódhatik; másodszor a kolozsvári egyetem népessége teljesen elég arra, hogy ugy a tanárok megnyerjék benne és általa a kellő foglalkozási kört, mint a tanulók találjanak önképzésökre kivánt módot és alkalmat. Hány tudomány-egyeteme a művelt külföldnek cserélne kész szivvel népesség tekintetében a mi kolozsvári egyetemünkkel?! De talán egy körülmény, a mit én számításomból ki nem hagyhatok, nem volna méltányos figyelmen kívül hagynunk. Nevezetesen Erdélyt már helyrajzi fekvése, hegy rendszere mintegy elzárják a szorosabb értelemben vett Magyarországtól. Három százados különvált önálló élete és ebből kifejlett sajátos viszonyai már természetileg arra utalják, hogy különösebben magára szorítkozzék. Miként folyamrendszere a bérezés hazának felénk és nem megfordítva törekszik: épen ugy, hogy ezúttal más tért mellőzzek, tanuló ifjuságunk sem keresi fel oly mértékben Kolozsvárt, mint az méltó volna. Bizonyára nem helyesen. Erdély inkább néz Magyarországra, mint megfordítva. De visszatérek oda, hogy valódi szükségünk van a harmadik egyetemre. Más színezetet nyer a kérdés: van-e szükségünk felekezeti, tüzetesen ev. ref. bölcsészeti fakultásra és tanárképző intézetre? Sokan szeretik anachronizmusnak, határozott visszaesésnek tekinteni és nevezni manapság uj felekezeti egyetemek alapítását. A dogmatizmus béklyóiba verik — mondják — az ily tanintézetek a tudomány szabad szellemét, előre megállapított tantételeikkel szárnyát szegik a szabad gondolkodás és vizsgálódás röptének. Midőn az egyetemes testvériség helyett a felekezeti zárkozottságot tanítják: szembe állítják egymással a nemzet tagjait, ellenséges táborokba osztják az édes testvéreket. Lehetne ez egyoldalú kifogásban valami, ha a reformációnak, noha innen sincs mindig kizárva a merev orthodoxia, már kezdetben nem a szabad gondolkodás és vizsgálódás ringatta volna bölcsejét, és fentartó lételeme mind máig nem a józan haladás, a szellemi szabadság volna. Felütheti olykor fejét a reformáció kebelén is itt-ott a dogmatizmus conservativizmusa, de ez csak szórványos, ideiglenes jelenség és inkább egyesekre, mint testületekre alkalmazható állandóan: azért komolyan számba vehető aggodalomnak biztos alapját nem képezhetik. Lehetne ez ellenvetésnek alapja, ha felekezetünknek léte jogosultságából folyó külön szükségei nem volnának, ha épen ezért a szabad és művelt külföld példái mellettünk nem állnának: így azonban könnyen leszámolhatunk vele. De tovább egy lépéssel. Ne feledjük, hogy helyzetünk, mint a gyöngébbeké rend szerint, ma is kivételes; ne feledjük, hogy szegények, ma is önerőnkre utaltak vagyunk: tudnunk, éreznünk, ösmernünk kell tehát magunkat alaposan erényeinkben és fogyatkozásainkban. Ez az öntudat, ez az önismeret volt kezdet óta a magyar kálvinizmusnak mentsvára. Parancsoló érdeke