Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-05 / 22. szám

ségnek felel meg. pedig az állam végre sem fog számunkra lelkészeket nevelni. Ennyi kiáltó hiány mellett százszor is meggondolandó, vájjon okszerü-e fogyatékos filléreinket a bölcsészeti és theologiai fakultások és a tanárképző intézet fényűzési cikkeire pazarolnunk? Nem utolsó kifogásuk a kétkedőknek: Jól van ; tegyük föl, hogy az a negyedfél század óta annyit teremtett református áldozatkészség, a magasztos eszme ihletése alatt hatalmas lángra lobban és önmegtagadással is rövid időn előteremti a szükséges pénzerőt, beszerzi a bölcsészeti fakultás és tanárképzőintézet magas és évről-évre dúsan sarjadzó ujabb minden rendű szükségleteit; ám legyen meg minden buzgó óhajtásunk és vérmes reményünk szerint, de honnan teremtjük elő a tanintézetek éltető lelkét, a kor magasra vont követeléseinek méltán megfelelő tanerőket, a midőn az éber állam éles szeme kifürkész minden kiváló erőt és magához vonz minden jeles tudóst? Már pedig bölcsészeti fakultásunknak csak akkor lehet igazi értelme, ha az az egyház iskolai múltjának megfelelő képviselője, a jelenben annak méltó képviselője és az állam hasonló rangú főiskoláival szemben a jövőben is megbírja a tisztességes versenyt. Ellenkező esetben összes áldozatunk nem lesz egyéb, mint anyagi és szellemi szegénységünk dicstelen vergődése. Inkább nevelje tanárainkat az állam, amely, ha közönbös is felekezetünk múltja, hagyománya, szelleme és világnézlete iránt, de jól felfogott érdeke parancsolja, hogy tudományosan képzett, alapos tanárokat neveljen és nekünk is szolgáltasson. Ezek körül forogtak nagyjában azok az aggodalmak, amelyek a zsinati tagok körében a föntebbi kérdésben fölmerültek. Komoly jelentőségük előtt valóban okszerűen nem lehet szemet hunynunk. Hisz azok igaz fiai egyházunknak, rendületlen és áldozatkész hívei felekezetünknek, és ha mégis fel-feltör keblükből a kétség és aggodalom szózata, távolról sem annak jelensége az, mert a tőlük jogosan várható áldozat alól menekülni akarnának, aggodalmuk az egyház és intézményei iránti szeretetöknek aggodalma. Valamint a gépezetben, hogy működését szabályszerűen végezhesse, mellőzhetetlen az úgynevezett szabályozó, a regulátor, nemkülönben elvi és gyakorlati kérdéseknél egyiránt mindig tiszteletre méltónak tartottam a komoly aggodalmat. Nagy útra készülőhöz illő a nehézségek megfontolt számbavétele. De viszont tétlen reménytelenség oly káros tünemény, amely a legizlésesebbé fejlődhető gyümölcsöt már bimbajában leforrázhatja, azért tekintsük meg az érem túlsó lapját is. Ezt kísérlem meg az alábbiakban. Futó Mihály. ISKOLAÜGY, »Magyar Protestáns Néptanító.« A tanítói fizetések rendezéséről szóló törvényjavaslat. A népiskolaügyi uj törvényjavaslat két fontos pontja ekként szól: »A népiskolai közoktatás tárgyában hozott 1868. évi XXXVIII. t -c. 142. §-ának azon rendelkezései, melyek az elemi népiskolai rendes és segédtanítók fizetését szabályozzák, a hitfelekezetek által fentartott népiskolák rendes és segédtanítóira is kiterjesztetnek. E szerint ezen népiskoláknál tisztes lakáson és legalább egynegyed holdnyi kerten kívül, a rendes tanító fizetése 300 frtnál, a segédtanítóé pedig 200 frtnál kevesebb ne legyen.« »Az összes községi elemi népiskolák tanítói ötödéves korpótlékban részesülnek és az 1868. törvénycikk 11. §. szerint, ezen szükségletet a vallás- és közoktatásügyi miniszter a törvényhozás által e célra engedélyezett összegből egészíti ki.« Amidőn ezen javaslat pontjait olvasom, igen jól esik látnom, hogy az annyi nélkülözéssel s még nagyobb kellemetlenséggel küzdő tanítók anyagi sorsán végre lendít valamit, de még jobban esett az a tudat, hogy a magas kormány a mi ügyünkkel is törődik valamit. De amint tovább olvasom a javaslatot, lelkem elborul, reményeim csüggedni kezdenek. Azt mondja tovább a javaslat: »01v tanítói állomások betöltésekor, hol a fizetési minimum kiegészítéséhez az állam 50 forintnyi összeget meghaladó pótsegélylyel járul, a tanító alkalmazása a vallás és közoktatási miniszter jóváhagyásától függ. Községi iskoláknál, melyek a jelen törvény hatályba lépte előtt államsegélyben részesültek, illetőleg az 1876. évi XXVIII. t.-c. 13. §. 1-ső pontjában körülírt tanítóválasztási eljárás a jelen rendelkezésnek megfelelően módosíttatik.« Egy másik pont a korpótlékról rendelkezve, szintén azt követeli, hogy ahol a korpótlékot az állam fizeti, ott a tanító az állam fegyelmi bírósága elé tartozik, illetőleg a kormány az egyház fegyelmi eljárását felülbírálhatja. Ezek a törvényjavaslat sötét pontjai, melyeket minden protestáns ember perhorreskálni kénytelen, mert mi tűréstagadás, azok a protestáns iskolai autonomián halálos sérelmet ejtenek. Ezért örömmel olvastam zsinatunknak e tárgyban a kultuszminiszterhez beadott felterjesztését, melyben bár kissé halványan, de világosan kifejezik zsinati atyáink, hogy a korpótléki és a fizetési államsegély feltételeit súlyosaknak tartják s ezért azt kivánják, hogy csak »azon esetben érvényesüljön az állami befolyás, ha az iskolafentartás összes költségeinek felét túlhaladná az összes állami segély«. Jól esett olvasnom Görömbei Péter urnák e Lap 6. számában »Elemi iskoláink állami segélye« című cikkének első részét is, melyben igaz apostoli buzgósággal s megdönthetetlen bizonyítékokkal igazolja, hogy 43*