Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-04-21 / 20. szám
összesen ötöt helyez kilátásba, ami, ha 1000—1000 frtot számítunk fizetésül, 5000 frttal terhelné az iskolák vagy egyetemes egyházunk pénztárát. Ha már az első papságokkal egy szinvonalra emelnők fel, ami bizonynyal csak örömmel üdvözölhető eszme, theol. tanáraink fizetését, legalább is 6—6 ezer frttal kellene minden egyes tanszéket dotálni, igy egy öt tagból álló tanári-kar fizetését — a jelenlegi fizetések középarányául 2000 frtot véve fel — 5X^000, azaz 20 ezer forinttal, az összes öt magyarországi theol. akadémiát 100 ezer frttal kellene a jelenleginél magasabb dotációval ellátni. Kérdem: oly könnyen valósítható jó eszme ez? Ne dobálódzunk a nagy szavakkal. Nem azt mondom, hogy theol. tanáraink jelenleg munkájok arányában vannak díjazva (ezt állítani Szentlélek elleni bűn volna!), hanem igenis azt, hogy Csőszi eszméje nagyon ideális világban mozog és hogy megvalósítható legyen, temérdek Horváth Máriára, Vayra, Soösra, Robozra, Kalocsa Balázsra stb. lenne szükségünk. Adja Tsten, hogy az én kételkedésem valljon szégyent. De nézzük továbbá az annyira hangsúlyozott célszerűségi szempontot. Csőszinek főkép az ellen van kifogása, hogy 26—28 éves ifjak jutnak theol. tanszékekre, akik még nem kiforrott tehetségek, nincs határozott álláspontjuk, előadási képességök s igy a tudomány kárára, az egyház hátrányára nagyon is korán jutnak be »az óhajtott Kánaánba«. Célszerűbb azért oly gyakorlott papokat emelni a theol. tanszékekre, akiknek »azon szakhoz való kedvük, buvárkodási hajlamuk s főként munkában telt multjuk van«. Nem akarom ismételni a papi és tanári munkatér különböző voltát, hiszen a t. cikkíró is bizonyára tudja, hogy más a templom és más az iskola, habár ikertestvérek is, csak ismételten hangsúlyozom, hogy a papi pályán való gyakorlottságnak egyáltalán semmi hasznát nem veheti a leendő theol. tanár (a gyakorlati szak kivételével, amelyre ezt a kívánságot én is feltételül tűzném ki) s igy nem tudom érteni, miért kívánnánk meg a tanártól előbb papi működést. Sőt ellenkezőleg. Cs. úr a gyakorlatra hivatkozással épenmegerősít abbeli véleményemben, hogy a magántanári lépcső legyen a theol. kathedrára vezető út. Mert hát nemcsak a jó tanár is holtig tanul, meg aztán gyakorlat teszi a mestert. Kérdem: vajjón nem több reményre jogosít-e fel az, ha egy hosszú élet dereka előtt fog valaki hozzá magántanári pályán tökéletesíteni, a mikor még fiatal erő forr ereiben, szivén tüze magasan lángol, ambícióval láthat önműveléséhez a gyakorlatban, mintha kiérdemült nagy papoknak kínálkozik a theol. kathedra babérul (majdnem azt mondtam: nyugpárnául), a mikor már Petőfi szerint az ember »nem előre szeret nézni, hanem hátra«. Azt igen szívesen elhiszem Csőszi úrnak, sőt egész meggyőződésem örömével állítom, hogy »vannak tudós nagypapok*, - de hiszem, hogy ha emez elismert tudósokat megkérdeznők, többre haladtak volna-e a tudományban, ha egyházaiknak sokszor nagyon is apró-cseprő, éppen azért egy magasröptű elme szárnyait alkalmatlanúl terhelő bajai közt nem kellene elforgácsolni erejüket, olykor kedvüket is: e kérdésre mindenikük azzal felelne, hogy nem élhettek egyedül a tudománynak s igy nem jutottak el arra a nivóra, a melyre különben jutottak volna, mint gyakorló tanárok. Ezért gondolkozom én úgy a magántanárságról, hogy az, nem mert diplomát ad (mert hát nem a diploma teszi az embert), hanem mert mintegy előre eljegyzi az illetőt a szaktudományra, biztosítékot nyújthat jó theol. tanárokra nézve iskoláinknak. Nem állítom, hogy minden magántanár bizonyosan és éppen jónak bizonyulna idővel, de az mégis csak biztosíték volna annvira-amennyire. Felszólalásom indoka nem is abban rejlik, mintha talán rémképeket látnék abban, ha tanári diploma nélküli lelkészek lesznek tanárokká, mert hiszen a diplomákat túl nem becsülöm én sem; hanem igenis láttam egyháztársadalmunkban egy félszeg intézményt, egy megkezdett, de félbehagyott épületet, a magántanárságot, amelyhez melléktekintetek nélkül és nyugodt lelkiismerettel szólottam. Sem tudós és tudatlan osztályt megkülönböztetni, sem papok és tanárok közt vihart támasztani, sem oly elkeseredett hangulatra, minő Csőszi uré, okot szolgáltatni távolról sem akartam. Kötelelességet véltem teljesíteni s azt vélek most is, mikor ismételten sürgetem: vagy töröljék ki a magántanári intézményt a javaslatból, vagy biztosítsák a magántanárok jövőjét annak kimondása által, »hogv rendes theol. tanár első sorban a magántanárok közül választandó és csakis ilyen hiányában választathassák tudományos készültségének jelét adó rendes lelkész is*. A magántanárokat aztán egy vagy más módon szaktudományuk folytonos művelésére kötelezni szintén óh aj tandónak látom. Győzzön a jobb! Rácz Kálmán. Pár szó a középiskolai vallástan árok ügyéhez. (Ajánlva a zsinat tanügyi bizottságának becses figyelmébe.) (Vége.) Másik út. Hogy a középiskoláknak kevesebb megterheltetése legyen, azon egyházközségek lelkészeire bízatnék a vallástanítás, melyekben a kollégium székel, megfelelő évi tiszteletdíj mellett. Ezen módot az ügyesen szerkesztett javaslat a következőkép indokolja meg: »A középiskolai vallásos nevelés még inkább biztosítva lesz, ha azok, kik középiskoláink növendékeinek vallásos nevelését kezökben tartják, nem csupán az elmélet mezején mozgó tanítók, hanem egyszersmind gyakorlati téren működő lelkipásztorok, a felnőtteknek, a gyermekek szülőinek lelkipásztorai — főleg ezen egyházközségek lelkészeinek van bőséges alkalma a vallásos élet fejlődését elősegítő vagy gátló akadályokkal megismerkedni. Lelkipásztori működésök körében szerzett eme tapasztalataikat a rájok bizott ifjúság vallásos nevelésében kétségen kívül nagy erkölcsi haszonnal fognák értékesíthetni.* Míg az enyedi theol. fakultás által felhozott első utat minden tekintetben helyesnek és célravezetőnek találom, addig a másodikban nagyon sok kifogásolni valót találok.