Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-14 / 19. szám

Férfi választmányba: Dr. Ballagi Aladár, Beliczay Béla, dr. Bókay János, dr. Csengey Gyula, Darányi Kálmán, Doleschall E. Sándor, dr. Ebner Edward, Fabiny Gyula, Farkas József, dr. Haberern Pál, dr. Jelenik Zsigmond, Kéler Napoleon, Kenessey Béla, br. Kochmeister Frigyes, dr. Koller Gyula, dr. Kovácsy Sándor, dr. Liedemann Károly, Perlakv Elek, Stephany Lajos, Szász Károly, Szilassy Aladár, dr. Szontagh Félix, Szőts Farkas, dr. Takáts Lajos, dr. Wágner Géza. Női választmányba: Dániel Ernőné, Domanovszky Endréné, Gregersen Guilbrandné, Guotb Sándorné, Gyöngyély Kornélia, Haberern Bóza, Hegedűs Sándorné, Holl Bóza, Horváth Ilonka, Hunfalvy Karolina, Illyés Károlyné, Kochmeister Karolina báróné, Kováts Zoltánné, özv. Liedemann Samuné, Mechwart Lujza, br. Prónay Bóza, Steudeniann Karolina, özv. Székács Józsefné, Szilassy Aladárné, gr. Teleky Sándorné, Tisza Kálmánné. A közgyűlés imádsággal vette kezdetét, melyet Kenessey Béla mondott emelkedett vallásos lélekkel. r. t. IRODALOM. Tankönyveink és a tud. irodalom legújabb botránya. Társas életünk betegségét alig mutatja valami jellemzőbben, mint a gyorsan meggazdagodni akarás, a mód nélkül való élvezetvágy és a rendszerint velők kapcsolatban álló pénzsikkasztások és öngyilkosságok. A gyors meggazdagodás vágya kiterjedt — fájdalom — a szellemi életre is, s nemzője lett annak a sok selejtes műnek, melyekkel — tankönyvek alakjában — a magyar ifjúságot gyötrik. Ma a sok tanulni való miatt még jó könyvekből is nehéz dolog jó tanulónak lenni; de selejtes tankönyvek mellett valóságos művészet lelkiismeretesen tanulni s egyúttal el nem butulni. A tankönyvgyártók egyikéről szól az a röpirat, mely »Egy tudós Koryphaeus* cím alatt a napokban jelent meg Bévai Leónál. Szerzője Flagiosippus, a filozófiai irodalomban teljesen tájékozott tudós, egy irodalmi ballépésről rántja le a leplet, midőn bemutatja Pauer Imre dr egyet, tanár és akadémiai osztálytitkár tankönyveit : Lélektanát és Logikáját, továbbá az Etkikai Determinismusról irott művét, mely utóbbit az Akadémia 1890-ben Gorove-díjjal jutalmazott. Az első művel egyet, tanári állást s az utóbbival akadémiai méltóságot nyert ez a tudós, és most megdöbbentő adatokkal, a szembesített (párhuzamos) helyek egész sorozatával meggyőzően bebizonyítja szerzőnk, hogy Pauer eme művei nem egyebek, mint plágiumok. Mélyen megdöbbentők azok a párhuzamos helyek, melyekből sorról sorra kiviláglik, hogy Pauer miként excerpálta Wundtot, s mikor ennek logikája megjelent részéből kifogyott, ugy segített magán, hogy a német fél(könyv)hez hozzácsatolta másik félnek egy angol logikai szerző müvét, s ezzel kész volt a magyar gyomornak való tudományos zagyvalék. A tudatlanságból eredt fordításoknak, a német szerző nézetei tótágast állításának oly égbekiáltó példáival találkozunk a bizonyítékokul felhozott hosszú idézetekben, hogy kedvünk volna tollúnkat végkép eldobni arra a gondolatra, hogy ezt a nyomorúságos munkát, mint tankönyvet, engedélyezték; hogy azt két évtizeden át számos iskolában használták és használják, és eddig egyetlen hang sem emelkedett, mely annak iszonyatos félszegségeit kellő világításba helyezte volna. A determinismusról szóló jutalmazott pályamű szakasztott oly »alapos forrástanulmány« műve, mint az imént bemutatott tankönyv. Az akadémiai birálat »valóságos nyereségnek« mondotta ezt a művet, s most szerzőnk lapokra terjedő idézeteiből fényesen kiderül, hogy az egész Oettingen Moralstatisztikájából és Jodl Ethika történelméből van kiirva. A különböző lapokról, mintegy rókaugrásokkal mesterien kiszedegetett mondatokat oly ügyetlenül tákolta össze ez a tudós, »ennélfogva«, »eszerint«, »tehát« s efféle kisegítő szókkal, hogy gyakran alig lehet belőlük összefüggő értelmet kiböngészni. Másnak az adatait sem birja ugy összevonni, hogy botlást el ne kövessen; a fordításban pedig egész meztelenségében előttünk áll tudósunk gondolkodásbeli fogyatékossága. Minduntalan csonkít, torzít és ámit még akkor is, mikor angol és francia szerzők müveinek címeit idézi, mely műveket Oettingenből sokszor hibásan írt ki. Bendkívül tanúságos és a plagiumban való nagy jártasságát mutatja az az eljárás, midőn a Wundt művéből a logikába befoldottakból egész oldalakat átir (a plágiumot plágizálja) az akadémiai pályamunkába, szégyelvén bevallani, hogy iskolai könyvből részeket vesz fel egy tudós értekezésbe. A szakirodalmi és történelmi tájékozottság teljes hiányát kifejező fejezetek teljesen lesújtó Ítéletet tartalmaznak s tiszta meggyőződésből irják alá azt az ítéletet, melyet ezelőtt mintegy 20 évvel Heinrich Gusztáv irt volt Pauer egyik iskolai könyvéről, hogy »az nem más plágiumnál, még pedig igen rossz plágiumnál; a német irodalom lelkiismeretlen leírása, átvétele, elsajátítása, mert Pauer annyira számít az olvasó együgyüségére, hogy még a szöveg alá irt magyarázó jegyzeteket is kiirta«. Ha a nagy tárgyilagossággal és finom elmeéllel megirt füzetnek végéhez jutunk, pessimistikus gondolatok támadnak bennünk tudományos irodalmi viszonyaink rettentő elhagyottságának, sok tekintetben árvaságának és ziláltságának láttára; s fájó érzés fogja el szivünket arra a gondolatra, hogy egy-egy ily ámító minő furfangos módon szerezhetett magának protekciót az egyetemre és akadémiába jutásra; s hogy akadhattak egy ily embernek protektorai. Azt nem is emlegetem, hogy mily fenhéjázó modorral itélt ez a tudós eleveneken és holtakon, kik nem a céhbe tartoztak, s kiknek akárhányszor még a saruik megoldására sem lett volna méltó. Érdeklődéssel várjuk, hogy az egyetem és az akadémia