Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-14 / 19. szám

támadásának hasonlatossága szerint is ő vele egygyé leszünk«. (Róm. 6: 4, 5.) Nem hiába, hogy a reformáció a Pál apostol Rómabeliekhez irott leveléből meríté létjogának leghatalmasabb bizonyítékait; mert a hit legrejtettebb kérdésére, a halhatatlanság mivoltára nézve megtalálta nála azt a megoldást, mely egymaga felforgatja a középkori keresztyénség egész rendszerét. Nem a diadalmas egyház birtokában van hát az üdv kincstára, nem Péter kulcsa nyitja meg az eget; hanem minden egyes hívő léleknek elszántságra kell magát nevelnie: a halálra való elszánásra; hiszen a valódi keresztség eltemetkezés a Jézus Krisztus hasonlatosságára és föltámadás ő benne, ő általa és egygyé levés ő benne, ő véle. Oh mi más felfogás ez a Pálé, mint az, melyet csak nálunk is legújabban az a főpap hirdetett, kit közjogi helyzete, hatalmas állása, a hivők millióira való befolyása a valódi keresztyénség legkiválóbb képviselőjévé avat föl; kinek széles tudománya, szelíd lelkülete, nemes gondolkodása, puritán jelleme még állásánál is nagyobb súlyt, nagyobb tekintélyt kölcsönöz. És e főpap, Magyarország hercegprímása az 1868-iki törvény revíziójának szükségét hirdetvén, a szülék joga címén hirdeti a diadalmas egyház autodafélékkel megvilágított, gályarabok fohászaival kisért régi elvét: Compelle intrare. Az egyház hajójára föl kell venni mindenkit, hogy senki el ne kárhozzék! A halhatatlanság szent ünnepén, az elkeresztelés kérdésének megoldása küszöbén olvassa el minden igaz keresztyén Pál apostol idézett helyét: lehet-e keresztség utján megmenekülni a haláltól? lehet-e feltámadást szerezni, ha a hitélet föltételét egyénileg nem teljesítsük? Ez a protestáns felfogás. Mutassanak egy helyet az egész szentírásból. de kivált az Üdvözítő ajkáról elhangzott szózatok közül csak egyet is, mely ne az uj életet kivánja meg, nem a szeretetet állítja a törvény helyébe: nem az Isten irgalmára bizza az üdvösség megadását. Ily helyet akkor lehetne találni, midőn valaki azt a primási szózatot is szentirásból tudná igazolni, mely a katholikus autonómia kérdésében dicséretes őszinteséggel hirdeti, hogy a katholicizmus lényege a hierarchiában található. De ha egy lépéssel továbbmenve kérdjük : hát a krisztusi tannak ? hát a keresztyénségnek? . . . Oh nem az igazhitüség mellverése e beszéd! Az ünnepi hangulat nem a vitára, de a szeretetre hangol. Nem is a hatalmas katholikus egyház ellenében akartam a protestáns felfogás fölényét megvilágítani. Nem; mert Pál apostol álláspontján állva : az Ur kegyelmét ezzel meg nem nyeri senki. Hanem azért szóltam, hogy érezze minden protestáns a maga hitének feltételeit, kötelmeit. Érezze, hogy azokban az elévülhetetlen ajándékokban, melyeket e nap pazarolt bűnös fejünkre: csak ugy részesülünk, ha van elszántságunk a Krisztusban való eltemetkezésre; van elszántságunk a halálra, ez életre nézve, hogy elnyerjük az örök életet. Az ő feltámadásának hasonlatossága szerint bele kell oltatnunk az ő életébe, az ő szellemébe, az ő isteni lényébe, az ő szeretetébe. Igen! Mindenek előtt és mindenek felett az ő szeretetébe. De az ő szellemét nemcsak egyéni életünkbe, de közéletünkben, egyházi életünkbe is be kell oltanunk, hogy vele együtt legyünk. Ne gondoljuk, hogy a zsinatok bármily tökéletes alkotmánya feloldoz az egyéni kötelességek alól. Kik a politikai felfogás mintája után oly liberalitásssal hirdették a képviseleti rendszer igazságos voltát, ne feledkezzenek meg a hitélet ama követelményéről, mely az egyént beletemeti a Krisztusba, hogy véle föltámaszsza, de a hivők csoportját beletemeti az egyházba. Mint Pál apostol mondja: »Mert egy kenyér és egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan egy kenyérből eszünk« (I. Korinth. 10, 17). Ily kenyér minden gyülekezet, melynek van sava és kovásza. Ily kenyér minden keresztyén szervezet, mely egységes szellemtől van áthatva. Mindenütt az egyéni szabadság erejét és a keresztyén közösség boldogságát keressük. Hiábavaló minden szép szervezkedés, hiábavaló a törvények jól átgondolt szövege; ha az egyéni hitéletből hiányzik az önkéntes erő, hiányzik a szabadság szeretete, hiányzik a Krisztusba temetkezés igaz, őszinte vágya: az evangéliomi szabadság ismét elvész ránk nézve; pedig azt hirdeti a nagy apostol: »most pedig megszabadultunk a törvénytől, minekutána meghalt az, akinek kötelékében valánk, hogy szolgáljunk a léleknek újságában és nem a betűnek óságában« (Róm. 7, 6.) A világ teremt műveltséget, elhalmoz kényelemmel, kínálja az élvezetek habzó kelyhét, elenyészik a távolság, csodás találmányok a régi istenek minden tehetségét megszégyenítik. De mindez ki nem elégíti a megsemmisülés gondolatától irtózó lelket. A költő lelke előtt egy borús pillanatban hiában merül fői az a csend, melyben ő alszik »ébredésre vágytalan«. Hiába mondja: »Földúlhat maga körül mindent, Egy rombolásra termett nemzedék : Engem dühöngő harcok ellen A nemlét csöndes árny világa véd.« (Endrödi Sándor.) A nem-lét árnya kisért szünetlen. De bírjunk csak elszántsággal meghalni a törvénynek