Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-03-27 / 15. szám
ISKOLAÜGY. Az uj középiskola. ii. Az ó-klasszikus nyelvek tanulása tehát kiszorul a középiskolai nevelés középpontjából; de anélkül, hogy becses irodalmukhoz, mint a gondolat-gazdagság, eredetiség és formai szépség forrásához iskolába járni ezentúl is megszűnnénk. A kegyelet lerója irántuk a maga adóját és háláját, hogy századokon át táplálták az ember szellemét a mult műveltség sikereivel; de meg fog nyugodni abban, hogy a régihez való hűtlenség nélkül nincs haladás az eszmék világában. Nehezen fogják ezt a hűtlenséget nézni főképen azok, kiknek egész műveltségük a klasszikus nyelveken alapult; de be fogják látni, hogy egyedeknek akár szakképzettsége, akár élvezetes kedvtelése nem lehet ok arra, hogy mindazzal, amit egyesek tudnak azért, mert szép és tanulságos, egész nemzedékek ifjúságát nem terhelhetjük. Felekezetiségünket pedig, melyhez kötve hiszik némelyek a görög nyelvet, mi ne féltsük az olyan államtól, mely a nemzeti eszmét teszi a nevelés középpontjába. Vagy ha vérünkben van a féltékenység, féltsük mindenkitől, de ugy, hogy a nemzeti eszme ügyében, melylyel a történelem tanúsága szerint mi voltunk elsősorban összeforrva, senki nálunknál többet ne tehessen. A klasszikus világ ebben minket ma már nem segít; ennek eddigi formájában való megtartása csak konzervatív voltunkat bizonyítaná, ami pedig az egészséges protestantizmusnak nem természete. Tehát, hogy egész nevelésünket áthassa minden izében a faji összetartozás eszméje, sőt ennél több, a nemzeti állameszme: ezt kivánja elsősorban egyéniségünk és jól felfogott érdekünk. De meg kell mutatnom a dolgot más oldalról is; mert nagy kár volna, ha az előkelő paedagogus tollából valaki fajunk gyöngéinek legyezgetését olvasná ki. Kétségtelenül az első hely érdemli meg a középiskolai nevelésben az erkölcsi és tudományos élet igazságait; annak a magasabb szellemi életnek az elveit, mely az irodalom, tudomány, művészet, nemzeti hagyományok ápolásában áll. De hangsúlyozom a gyakorlati érzéket is, még azon veszélylyel szemben is, hogy a »kalmár szellem« oda vetett megjegyzését kell is elviselnem. Mert én ezt a gyakorlati érzéket, még tultengésében is, kisebb rossznak tartom, mint az elméleti irány egyoldalúságát. Az első csak az önzésig mehet, a melynek a jog korlátai közt teljes jogosultsága van; aztán az erkölcsi nevelés is arra való, hogy az ilyen egyoldalúság fattyóhajtásait nyesegesse ; meg a társadalamnak, vagy ha tetszik: üzleti életnek is meg van a maga konvencionális, még pedig szigorúan ellenőrzött erkölcsisége, amely a társadalmi korrektségen és a hitelen, kölcsönös bizalmon alapszik. És bizony fajunkra is több áldást hozott volna, ha kevésbé dikcióval és hangos lelkesedéssel, de több önzéssel szeretjük vala azt az édes anyaföldet, melynek annyi kincse idegen kézre származott. Á gyakorlati érzékre nemcsak annak van szüksége, aki a mindennap igényeit keze munkájával vagy kereskedői cikkeivel kielégíti; hanem szükségünk van mindannyiunknak, hogy leszálva a római arisztokrata felfogás erőszakosan felpeckelt, de ma már minden művelt népnél dülékeny polcáról a munkát, annak sikereit és a munkást megbecsülni tanuljuk. Az elméleti irány fokozott egyoldalúsága kettős veszedelemmel járhat. Tegyük fel, hogy az iskolának sikerült a tanulót egy kissé a mindennapi élettől elszigetelni, s az elvek és igazságok világában felnevelni. Kilépve az iskolából, szemben találja magát a világ mindennapi, épenséggel nem ideális, vagy mondjuk önző felfogásával, amin javítani sohasem fog, mert ez az emberi természeten és az élet küzdelmén alapszik. Itt. az uj világban vagy tanácstalanul ingadozik s nem akarván magát az iskola hatása alól emancipálni, s nem tudván a gyakorlati élet irányát elfogadni, töprengés, meddő kritizálás, elégedetlenség vagy épen kedélybetegség áldozata leszen. S ez a legveszedelmesebb megterhelés. Vagy pedig elfogadja az életet ügy, amint van; rámondja az igazságokat és elveket hirdető nevelőre, hogy azért beszél, mert ez a mestersége; s lerázva az iskola porát, követi azt az utat, melyen a társadalom összessége jár. S ekkor az iskola sok munkája célhoz nem vezetett. Már azért sem szabad tehát az iskolát teleraknunk elméletekkel, mert közte és az élet közt áthidalhatatlan hézag támad. E mellett mi főképen szónoki természetű nép vagyunk, mely természetünket a közélet élénksége napról-napra jobban fejleszti. Szeretünk szép dikciókat, szép elveket hangoztatni, sokszor csak azért, mert szépen hangzanak; mert szónoki hatást tudunk velük elérni; tudunk fellelkesülni, talán némelykor nem is tart sokáig, talán nem is valamely eszme kiviteléért, hanem mert a lelkesedés a mi életünk szebbik része, s vérmes természetünknél fogva könnyen terjed. Ránk nézve különösen veszedelmes lehet az iskolák olyan túlnyomóan retorizáló iránya, mely az ó-korban a szoíisztikát, a közép-korban a skolasztikát termette. Féljünk az olyan korszaktól, melyben az ember értékét csupán a hangoztatott szép eszmék szerint, az elvek bizonyításában való ügyesség szerint, s nem első sorban a tettek erkölcsisége szerint állapítják meg; mikor ugyanazok, kik a stoikus erényekről legszebben tudnak beszélni, tetteikkel az egyéni tetszés szerint értelmezett epikureizmus szélsőségein tévelyegnek; a mikor minden eljárásnak, vagy épen érdeknek tudunk elvi hátteret alkotni, mert az iskola katexohén elméleti iránya ezen képességünket kifejtette. Az ilyen korszaknak mindig egy-egy szokrateszi alakra volt szüksége, hogy az erkölcsi tartalom értékét a formák fölött kiemelje. Egyéniségünk és jól felfogott érdekeink szempontjából történik tehát az is, ha a gyakorlatiság szerepét a nevelésben hangsúlyozzuk. Azt hiszem, hogy a magyar faj csak erősebb lesz azzal, ha galantériájával több sensus practicust egyesít; ha jobban tud számítani és több élelmességgel tudja helyzete előnyeit nemcsak a nálánál fejletlenebb Kelet népei előtt, hanem a műveltebb, számítóbb és körültekintőbb Nyugattal szemben is érvényesíteni. Azt a practicus sensust, mely Kelet fejletlen társadalmában még az önzésnek minden önérzetet megtagadó formáiban: képmutatásban, csalásban jelentkezik; a művelt Nyugaton azonban a jog és önérzet élénksége mellett az önzés legnemesebb formáját, a nemzeti erő gyarapítását okozza. Tettekre inkább szükségünk van, mint a beszédre, és ha igaz is az, hogy elvek szabják meg a cselekvés irányát; de az is igaz, hogy az akarat megedzése nélkül az elvek tanulása csak retorikai ügyességet teremt. Az akarat nevelését tartom én az iskola első gyakorlati céljának. Hogy az okos fegyelem engedelmességhez szoktassa a tanulót, akinek polgári értéke majdan abból fog állani mindenekelőtt, hogy kötelességeinek miképen tesz eleget; hogy gyöngeségeinek megfékezése által önuralomra emelkedjék és társadalmi emberré váljék, aki midőn saját értékéből önérzetet szerzett, tiszteli az egyén jogait másokban is. Főképen a helyesen vezetett játék és torna az, ami az akaratnak a rend érzékének legtermészetesebb fegyelmezője lehet és