Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-03-13 / 11. szám
érdemét csaknem egyhangúlag magáévá tette, midőn kérelmünkre a következő határozatot hozta: »Az egyetemes Konvent köztudomás szerint eddig is minden lehetőt elkövetett arra, hogy a lelkészek s tanítók helyzetét javítsa s az államsegély igazságos fölemelésének hathatós sürgetését s ez által a lelkészek s tanítók anyagi helyzete javításának ügyét, már a kérvényt megelőzőleg is a zsinat tárgyai közé sorozta s jövőre is minden rendelkezésére álló erővel törekedni fog lelkészeink s tanítóink anyagi helyzetén oly módon segíteni, mely által egyrészről egyházunk autonómiája sértetlenül föntartatik, másrészről lelkészeink s tanítóink vallás-erkölcsi hivatásának s kulturális missziójának sikere biztosíttatik. E célból a lelkészek és tanítók anyagi helyzetének javítását s az államsegély igazságos fölemelésének ügyét a zsinat tárgyai közé felveszi s arra a zsinat kiváló figyelmét fölkéri.« Főtiszteletü és Nagyméltóságú Zsinat! Egyetemes Konventünk e jóindulatú biztatása után teljes reménynyel ujítjuk meg említett kérésünket, mély tisztelettel esedezvén az iránt, hogy Ínséges gyülekezeteink és szűkölködő papságunk helyzetének gyökeres följavítása végett alkotmányos államunknak az 1848. XX. t.-cikkben kifejezett ígérete és kötelezettsége teljesítése iránt a nemzet törvényhozásánál legbölcsebb belátása szerint elhatározó lépést tenni méltóztassék! Mély tisztelettel maradván a Főtiszteletü és Nagyméltóságú Zsinatnak Budapest, 1991. december 4 -én alázatos szolgái: Kovács Albert, a végrehajtó bizottság elnöke. Miklóssy Márton, a végrehajtó bizottság jegyzője. E kérvény melléklete. Főtiszteletü és Méltóságos Egyetemes Konvent! Alólirottak az országos ref. lelkészi értekezletnek Budapesten 1890. szeptember 30-án számos világi férfiak részvételével tartott gyűlése határozatából azon alázatos kérelemmel járulunk a Főtisztelendő és Méltóságos Konvent elé, hogy alábbi petitiónkat magáévá tenni és nagybecsű támogatásával erősítve az országos törvényhozás elé terjeszteni méltóztassék. Kérelmünk tartalma röviden ez: Kérjük az 1848. évi XX-ik t.-c. végrehajtását, következő indokok alapján: Köztudomásu, hogy lelkészeink igen nagy része oly csekély fizetéssel bir, melyből művelt és családos embernek a lelkészi álláshoz méltólag megélni lehetetlenség. — A hivatalos felszámítások elszomorítóiag mutatják, hogy százakra megy azon lelkészi állomások száma, melyeken a lelkészi fizetés 400 forinton és 300 forinton alól marad, sőt olyanok is vannak, hol az úgynevezett lelkészi javadalom a 200 forintot, alig haladja meg. — Nélkülözés, nyomor és könyhullatás ily helyen szegény lelkésztársaink kenyere éjjel és nappal; anyaszentegyházunk, hazánk és magyar fajunk kimondhatatlan kárára. — A nyomor évről-évre növekedik azáltal, hogy e csekély díjazású lelkészeink legnagyobb része az ország szegényebb részein, folyton szenvedő és idegen nemzetiségek 'által lakott vidékeken lakik, hol a ref. önfentartási erő tovább nem feszíthető, hol a ref. gyülekezetek pusztulása egy jelentőségű a magyar faj gyengülésével és pusztulásával, pedig e magyar véghelyek megtartása és megerősítése nemcsak fontos egyházi, hanem elsőrendű nemzeti, illetőleg állami érdek is. Jól tudjuk és hálával ismerjük el, hogy egyházi főhatóságaink a közelebbi években a rendelkezésükre álló eszközökkel: országos közalappal, Baldácsy-alapítványnyal számos ínséges egyházat segíteni és több lelkészi állomást megerősíteni igyekeztek: de azt is szomorúan kell tapasztalnunk, hogy saját erőnk és eszközeink nem elégségesek a még meglevő nagy nyomor enyhítésére, annál kevésbé annak gyökeres megszüntetésére. Ennélfogva azon meggyőződésben vagyunk, itt az ideje, hogy e nyomasztó helyzet megszüntetésére az állam erősebb támogatását is igénybe vegyük, azon magyar államét, melynek törvényhozása jól tudja, hogy a magyar református egyház az ő testéből való test, az ő véréből való vér; mely jól tudja, hogy autonomikus magyar egyházunk a zivataros mult válságos napjaiban nem egyszer volt a nemzeti életnek, alkotmánynak és szabadságnak végső menedéke s a mai békés jelenben is egyik legmegbízhatóbb támasza és erőssége: mely kétségkívül nem fog kitérni azon nemzeti tartozás lefizetése alól. melylyel egyházunknak erkölcsileg, sőt törvény értelmében is tartozik. Mi azt hiszszük, itt az ideje kérnünk a Főtisztelendő és 'Méltóságos Konventet, hogy addig is, mig az 1848. évi XX. t.-b. egészen végrehajtható lenne, méltóztassék a nemzet törvényhozásánál minden erejével oda hatni, hogy e törvény elvi rendelkezéseinek teljes fentartása mellett és református közegyházunk autonómiájának minden sérelme nélkül — távolról sem gondolva arra, hogy lelkészeink az államkincstárból fizettessenek — a nevezett törvénycikk alapján református egyetemes egyházunkat oly anyagi támogatásban részesítse, hogy gyülekezeteink és lelkészeink mind valláserkölcsi hivatásuknak, mind magyar nemzeti és kulturális missziójuknak teljes sikerrel megfelelni képesek legyenek, hogy a magyar vallás nevet méltán viselő református közegyház szegény gyülekezetei és sínylődő lelkészei a nemzettest ép és erős tagjainak megtarthatók legyenek. Mély tisztelettel és teljes bizalommal kérjük a Főtisztelendő és Méltóságos Konventet, hogy a közanyaszentegyház igaz szeretetétől és jól felfogott érdekéből sugalmazott ez alázatos kérelmünket hathatós támogatásával erősítve sürgősen a nemzet törvényhozása elé juttatni méltóztassék. Kelt mint fent. Miklóssy Márton, Kovács Albert, a végrehajtó bizotts. jegyzője. a végrehajtó hizotts. elnöke.