Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-25 / 8. szám

protestáns szellemben felvirágoztatásának előmozdítói: a tanárok ; azért a sokáig elhanyagolt protestáns tanárképzés ügyét tovább odázni nem lehet. Erre kiváló gondot kell fordítani a zsinatnak, hogy az e részben özönnel zúduló panaszokat megenyhítse. Legegyszerűbb, de legnehezebb módja volna ennek az, amit a zsinati törvényjavaslat is proponál, t. i. egy protestáns egyetem felállítása. És ez az eszme kisért is. Debreczen lelkesedik. Miklóssy Mózes 31 ezer frtot testál e célra. A Debreczeni Prot. Lap ugy üdvözli a tiszántúli kerület uj püspökét, mint a kire vár ez egyetemnek a milleniumra leendő megteremtése. Hát ez mind igen gyönyörű, az én szivemet is erősebb lüktetésbe hozza; csak az a baj, hogy utópia, ami helyzetünkben kivihetetlen eszme. Debreczen áldozatkészsége, a nem egy, de több Mózesek hagyatékai, ami összetett erőnk is csak egy csöpp volna a nagy tengerhez akkor, a mikor szegénységünk annyi sóhajtásai kisérnek mindenhová. A budapesti tudomány-egyetem évi fentartása több mint 600 ezer forintot igényel, oly nagy összeget, a mekkorát mi még csak alapul sem tudunk önerőnkből előállítani. És még a budapesti egyetem sem áll a tökéletesség magaslatán. Egyes szakokban tanerői, a külföldi virágzó egyetemekhez viszonyítva, de meg önmagukban is érezhetőleg hiányosak. Külföldi egyetemeken a classica-philologiai praelectiókat 5 —10, a bölcsészetieket hasonlóképen 4—8 rendes tanár tartja, Budapesten pedig az első kettő, az utóbbi szak pedig három rendes tanár előadására szorítkozik. A teljes egyetem felállítása tehát csak pium desiderium lehet, még a temérdek felszerelést kivánó orvossebésztudományi kar elhagyása mellett is. E csonka egyetemhez a debreczeni akadémiának mindenik, de legfőképen bölcsészeti karát kellene kiegészíteni. Köznevelési és közoktatási szervezetünk a bölcsészeti teljes szakosztályban legalább 12 rendes tanár alkalmazását követeli, ellenben a budapesti egyetemen, jólehet hiányos, eltekintve a sok rendkívüli és magántanártól, 28 rendes tanár működik a bölcsészeti karban. Valóban pusztán a humanistikai képzés is lefoglalja a 12 tanerőt. Hát a reáliák hol maradnak? Vagy azokat is mellőzzük és igy a csonkát ismét megcsonkítsuk ? A reáltudományok egynémelvikének taníttatása különben is ugy épületekben, mint azok felszerelésében és a szükséges szemléleti, s demonstratív eszközökben akkora apparatust követel, hogy azoknak előállítására nekünk gondolnunk is alig lehet. Aztán a díjazást illetőleg, csak nem akarhatjuk a leendő egyetemi tanárokat a mostani akadémiai professzorok szegényes fizetésére kárhoztatni! Jelen körülményeink között tehát le kell mondanunk bármelyik főiskolánk teljes bölcsészeti szakosztálylyal leendő kiegészítésének, s ezzel kapcsolatban egy prot. tanárképezde szervezésének eszméjéről. Figyelmünk és teendőnk nem irányulhat — reális alapon — másra, mint két meglevő egyetemünk mellett prot. tanárképző internatusok szervezésére. Ezt kell, szerintem, a zsinatnak igazi lelkesedéssel felkarolni, amint azt e Lap szerkesztője már 1888-ban sürgette és mult őszi zsinati programmjában nyomatékosan kifejezte. Csak igy érheti el anyaszentegyházunk azt a fontos célt, hogy középiskoláink professzorai érzelemben, gondolkodásban el ne szakadjanak az egyháztól, s ne tekintsék iskoláinkat lépcsőkül az állami gimnáziumokhoz. Ev. ref. egyházunk nagyon szerencsés helyzetben van, az internátus létesítését illetőleg, Budapesten. Ott az egyik theologiai akadémiánk bennlakó növendékekkel. Ezt kellene az internátus kivánalmaihoz képest, ami már nem igényelne rengeteg összeget, berendezni és benne bizonyos számú, mondjuk 20—30 helyet tanári pályára készülő ref. ifjak számára fentartani. Ezeket, a jótétemények fejében, kötelezni lehetne, hogy erejöket és képességűket majdan a ref. tanügynek szenteljék. Az egyetem szorgalmas gyakorlása mellett prot. tudatok ébrentartása és megerősítése céljából kötelező tantárgyak lehetnének reájuk nézve a theol. akadémián legalább is a hazai prot. egyháztörténelem, a ker. hittan és erkölcstan, vagy eshetőleg az egyházjogtan, melyekből annak idején vizsgálatot állanának. A paedagogiai gyakorlatot megszerezhetnék a Lónyaiutcai főgimnáziumban, a hol mint supplensek — gondolom — nyerhetnének alkalmazást. Egyébként arra való a tanárképző intézet gyakorló főgimnáziuma is, mely — sajnos — szép céljának annyiban nem felel meg, amenynyiben látogatására a tanári pályára készülő egyetemi hallgatók nem köteleztetnek, magán passzióból pedig vajmi kevesen fordulnak ott meg. Óhajtandó volna ez elszigeteltségét megszüntetni és szorosabb kapcsolatba hozni az egyetemmel. Nagyon érzik ezt a tanári pályára készülő ifjak, mert lépten-nyomon tapasztalni kénytelenek, hogy az egyetem nagytudományu professzorai nem az iskolai tanításra szükséges ismeretekre, hanem egyik-másik kérdésnek a lehető legrészletetesebb és legtudományosabb kifejtésére tekintenek. És igazuk van, mert ők nem az életre, hanem a tudományra készítenek elő. A tudomány és élet között azonban valami közvetítőnek kell lenni, ezért állították fel a gyakorló főgimnáziumot, ezért kellene annak látogatását kötelezővé tenni, összekötve az ifjakra nézve egymás tanításának bírálásával és legalább is hetenként tartandó módszeres értekezletekkel. Ez intézetből, melyet mondom hasonló szervezet mellett a felállítandó internátus ifjaira az ev. ref. főgimnáziumban is föl lehetne állítani, tanári diploma nélkül senki sem bocsáttassék el, ezáltal elejét lehetne venni annak, hogy sok tanárjelölt az egyetemi 4 évi cursus után egyetlen vizsgálattal, vagy pláne anélkül megy neki az életnek, s belemerülve abba, nem gondol többé, vagy ha gondol is, nincs kitartása a diploma megszerzésére, évről-évre vándorol iskoláról-iskolára és utóbb is a proletárok számát szaporítja. De nem folytatom tovább a részletezést, ha egyszer el leend határozva, talán (a mi még gyönyörűbb és szintén nem volna kivihetetlen) a két prot. egyház zsinatának együttes lelkesedésével Budapesten és Kolozsvárt liözös internátiisok felállítása, akkor majd lehet beszélni mikénti