Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-26 / 30. szám

TÁRCA. Catholicae res. (Folytatás és vége ) Mennyire különbözik ez erélyes hangtól a gyámoltalan Dobzse László nyilatkozata, a ki az 1501-ben irt levelében már a legalázatosabban csókolja a szent atya lábait. («Post oscula pedum sanctitatis vestrae beatorum devötissima, et mei ipsius in gratiam ejusdem humillimam commendationem» stb. Pravnál: ((Annales)) ív. k. 298. í.). De nem folytatom tovább. A most közlöttekből is meggyőződhetünk a felől : mily káros befolyással birtak és birnak ezek a római pápák maiglan is hazánkban. S bizony nagy kérdés, hogy nem tévedett-e Istvánunk, midőn annyi javadalmat adott, s anynyi befolyást és hatalmat engedett annak a papságnak, mely egy idegen fő parancsainak hódolva, nem egyszer képezett ((államot az államban» ; s a mely korántsem a Krisztus, hanem az ő «földi helytartójának)) nevezett római pápa nyomdokait követi, a midőn folyvást a legnagyobb türelmetlenséget és szeretetlenséget tanúsítja szemben más meggyőződésű embertársaival. És ha kérdezzük, hogy mi volt az oka, hogy még a mi őseink is, ez idegen nemzetiségű, és mindig saját érdekeiket néző kapzsi pápák iránt oly vak szolgai hódolattal viseltettek s oly káros befolyást engedtek nekik hazánk ügyeire nézve; Décsyvel bátran ezt felelhetjük, hogy: «Első oka volt elhunyt Őseinknek egjügy üs ege, kik többnyire a Mars iskolájában neveltetvén föl, keveset gondoltak a tudományokkal, nem is volt arra módjok és alkalmatosságok, mivel a közép századokban egész Európát elborította a tudatlanságnak sötét fellege. Ázok, kiknek hivatalbeli kötelességük lett volna a népet oktatni s világosítani, készakarva természeti vadságában hagyták azt; önnön magok sem tudtak a Legendáknál és olvasó forgatásánál egyebet.» «Második oka volt őseink hazánk történeteinek feljegyzésében való restsége és vigyázatlansága. Am't édes hazánk régibb állapotjárói tudunk is, azt sem őseink szorgalmatosságának, hanem idegen tudósoknak köszönhetjük. Ha másnak valakinek, bizonyára a Szt. Benedek rendén levő szerzetes papoknak volt volna módjok és alkalmatosságok hazánk minden belső s külső változásainak feljegyzésére. Ok voltak, a kik a tizedik században a keresztyén vallás első fundamentumát a magyar nemzet között megvetették, akik hazánk állapotját tulajdon szemeikkel látták s tapasztaltak ; a kik királyainknak minden titkait jól tudták, a kik belső tanácsosai voltak azoknak és a kik a nevezetesebb polgári hivatalokat viselték ; mégis fájdalom, semmi emlékezetét nem hagyták jó hazafiakhoz illendő vigyázóságoknak, semmitsem irtak, minden eszöket és erejüket a pénz gyűjtésre fordították. Méltán boszankodhatunk reájok, méltán vádolhatjuk őket hazánkhoz való háladatlansággal (!)» (Lásd: Decsy Sámuel «A magyar szent korona históriája)) 1792. 209 — 211. lap.). * * * egyedül a «muzeumbó!» vagy a harangozó által akarja befolyásolni a nép gondolkozását, esik meg a pnppal, hogy más befolyások érvényesüknek a közgyűlésen. Az sem áll, hogy a presbytereknek nem volna joga a saját javaslatuk felett szavazni az egyházközségi közgyűlésen ; ennek ők jogosított tagjai ; azonkívül az analógiák is ellene szólnak e felfogásnak ; a képviselő házban pl. a határozati javaslat felett bizony szavaznak annak benyújtói is. Még több példát is idézhetnénk! Szerk. Megvallom, nem egyszer gondolkoztam már a fölött: hogy a róm. kath. egyház hierarchiai szervezete, a pápa az ő dúsgazdag hatalmas clerusával, barát és apáczaklastromaival, a pap az ő megborotvált fejével s nőtlen garcon életével mikép egyeztethető össze Jézusunk tanításával, mikép a keresztyénség tanaival? Hát hiszen a Jézus evangyéliumában erre mi hasztalan keresnénk élő példát, utmutatást. De a mit mi a szent írásban nem találhatunk föl, annak a meglepő hasonlatosságát mutatja nekünk a történelem egyes pogány népek példájában. Igy dr. Weber György ((Világtörténetében)) a «Buddha papok»-ról ezt olvasom : «A számos papok a szemlélődő tétlen életet szentnek és érdemdúsnak tekintvén, viszszavonultak a gyakorlati élettől és a néppel való közlekedéstől, s mint a keresztyén szerzetesek, rendeket és rendházakat (klastromokat) alapítottak, és minden élvezet kerülése, a házasságtól való megtartóztatás (coelibatus), minden földi birtok eltávolítása, és számos babonás szokásoknak, imáknak (olvasó) és jámbor tevékenységű cselekvényeknek (búcsúk, vezeklési gyakorlatok, zarándokiások) gyakorlása által a szentek sorába iparkodtak jutni. Legszámosabb a buddhista papi rend Tibetben, hol a lakosság fele része és a világi főnök, Dalai-Láma ahhoz tartozik.)) Igy olvasom Brougthon «Lexicon»~ában a «Bonzok»-ról : «Japánban, Indiában, Chinában papok. Vannak apáczák is ezen szerzetben. Tonkingban minden városban van egy templom, s minden templomnál legalább két, némelyiknél 30—40 bonz is lakik: anyakukban olvasót, kezükben pedig egy botot hordoznak melynek tetején egy fa madár áll; a népnek alamizsnájából élnek. Hogy valaki a mennyországot megnyerhesse, szükség, hogy a papok iránt tiszteletet mutasson, azoknak élelmükről gondot viseljen, nekik templomokat s klastromokat építsen. Sokszor sok pénzt kérnek fel másoktól azon ígéret alatt, hogy az nekik a más világon nagy interessel visszaadatik. Ézek a papok sokféle színű ruhát viselnek; kötelesek a szüzességre: azért is egy király 1667-ben közülök tizenegyet megégettetett a szüzesség megrontásaért. A bonzok szüzességben élnek, sem hust, sem halat nem esznek; szakálukat és hajukat elnyirják, külsőképen rendkívül szoros életet élnek. Vagyon fejek, kit Jannak vagy Xacónak hívnak; ez parancsol nekik, a vallásbeli tudomány is ettől függ. E választ Tundeseket, kik a kisebb dolgokat szokták eligazítani.)) (Lásd F. Tissanier «Description of Tonquin.)) F. le Comte «Memoirs of China», F. Levis Froes «Epist. Ind. et Japan.» P. Navarette «Account of China.» Franc. Xavér, in epist. Mirausin in polit. Eccles. I. s. c. 92. Montan.) * * * Igy találok az «Alkorán»-ban is több rokon vonást a mohamedánok hite s a róm. kath. egyház tantételei között. Igy p. o. «A gonoszoknak a pokolból való kiszabadulásokhoz semmi reménységök nem lehet, a csupán csak Mohamed kérése és esedező közbenjárása által nyerheti ezt meg az ő népe.» (Lásd az «Alkorán» forditák Buzitai Heldmayer Imre és Gedeon György, 1831. 75. 1.). Ide tartozik az is, a mit Tusini Al-gazel beszél: «A mazlémoknak hinni kell, hogy mindazok, kik csak egy Istent tiszteltek, minekutána bűneik büntetését kiszenvedték, a gyehennából ki fognak szabadulni. Továbbá hinniök keli, hogy használ közbenjárások a prófétáknak, azután a Doktoroknak, továbbá a martyroknak, s végre minden hívőknek, aszerint, amint nagyobb vagy kisebb