Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-08 / 45. szám
Ezekben kívántam kifejezést adni az egyházi adó és az adószedés rendszere s jövőre nézve az uj adózási és adóbehajtási rendszer feletti nézeteimnek. Csak még azt kell nyilvánítanom, hogy ne gondolja senki, mintha a munkától való idegenkedés, irtózás, vagy a kényelemszeretet adta " volna tollamra annak az1 uj' módszernek a sürgetését, mely szerint az 'egyházi adó pénzre volna változtatandó és a községi elöljáróság által behajtandó, világért sem ! Hanem én is azokkal tartok, a kik azt sürgetik, hogy: «a lelkészeknek minéltöbb egyháztársadalmi tevékenységet kell kifejteni.)) Ki is fejeztem már másutt, máskor, nem is régen, hogy el jő az idő, sőt már itt vagyon, midőn hivatalos lelkészi teendőink, nem a keresztelés, esketés, temetési anyakönyvi kiadványozásban fognak határozódni, hanem állani fog valódi lelkipásztorkodásban, egyháztársadalmi, vallás-erkölcsi, humanitárius, egyesületi, tarsulati, társadalmi és kulturális, közművelődési ténykedés, buzgólkodás, apostolkodásban. Ezen és az ily irányú működésbe? sok idő, tanulmány, türelem, nyugalom s lehető biztositott anyagi helyzet kívántatik. Ily irányú ténykedése nélkül a lelkészi karnak, a protestantismus hanyatlására készen kell lennünk, készen kell lenniük azoknak, a kik megérik akár csak a legközelebbi jövőt is. Viszont, ha azt óhajtjuk, hogy a protestáns eszmék, az emberiség boldogítása végett, diadalra jussanak, akkor mentsük fel a legközelebbi zsinati törvényhozás utján a lelkészi kart — nem annyira az anyagi gondnok alól — mert a mi életünk kényelmessé, gondnélkülivé absolute soha sem lehet — hanem az egyházi adószedés, papbér, párbér, kepe, proventus-szedéssel járó kellemetlenségek, keserűségek, meddő időtöltés járma alól. Szép dolog az a kálvini egyházszervezet, s mint keretre az autonómiára, a szabad gondolkozásra, szabadszólásra az egyházban, s egyházon kivül feltétlenül nagy szükség van; de ha mindig csak adminisztrálunk, ha mindig csak a szervezet, az igazgatással töltjük az időt, úgy járunk, mint az a kereskedő a ki szép kirakatot készít s belül a bolt — üres. Sürgessük az uj adózási rendszer behozatalát különösen a zsinatig. Mi lelkészek tudjuk hol fáj. Mi vagyunk közvetlen érdekelve. Tartsunk lelkészértekezleteket s azokból intézzünk felhívást a zsinat világi és egyházi tagjaihoz, hogy az egyházi adózás kérdését tegyék ujabb s behatóbb vizsgálódás tárgyává; alkossanak egy oly adózási rendszert, melylyel a magyarországi ev. ref. egyház nyugodtan léphessen át a jövő századba és sürgethesse a lelkészek részéről a több egyháztársadalmi tevékenységet a prot. egyház és prot. elvek izmosodása és hova-tovább nagyobb elterjedése érdekében. De sürgessük a zsinatot megelőző konventet, mely már kötelező ígéretet is tett, sürgessük az anyagi, uj adózási rendszer beható megvizsgálására, hogy igy az egyház jövőjét biztosithassa. Hic Rhodus, hic salta ! (Sörömbei Péter. ISKOLAÜGY. Evang. református tanár. (A mi nincs a zsinati javaslatban.) (Folytatás.) A tanárra egész évi működése alatt ólomsulyként nehezedik az a keserves tudat, hogy leghatalmasabb fegyelmi és serkentő fegyvere a kalkulus, tompa, hasznavehetetlen fegyver, a melyet a vizsgán kicsavarhat kezéből a nyakára küldött censorhad. Hogy mennyire elkedvetleníti a tanárt ez a körülmény, mennyire szárnyát szegi lelkiismeretes munkálkodásának, azt csak az tudja, érzi keservesen, a ki ebben az állapotban benne van. Ha a tanár a maga lábán járó szívósabb természetű egyéniség, ellentálí, ragaszkodik meggyőződéséhez a vizsgák alkalmával is. De ekkor eleven szenet gvüjt fejére, torzsalkodásból áll ki egész élete. Megjegyzett ember, a kinek minden lépését számon tartják, hibáiból, gyarlóságaiból (hiszen az szóljon, a ki ezekben szűkölködik) tőkét gyűjtenek megrontására. Még szerencse, hogy elvették a jogot a helyi hatóságoktól, hogy ezek bíráskodjanak fölötte, mert az első alkalommal kitennék a szűrét. Tudok rá példát, hogy egy régebbi professzort csak azért fosztottak meg tanári állásától, mert az igazgató tanácstól eltérő nézeteit elég vakmerő volt valamelyik újságban megírni ! De így is elég alkalmok van a helyi hatóságoknak a tanár üldözésére. Belenyúlnak a tanítás rendjébe, olyan studiumokat varrnak a nyakába, a miket nem oly kedvvel tanít, egyik osztályból a másikba teszik és sok mindent kitalálnak bosszantására, mert világos törvény sehol sincs rá, a mely őket ettől eltiltaná. Tudvalevőleg a mi kálvinista törvényeink olyanok, hogy vagy két háromféleképpen magyarázhatók, vagy éppen csak arra valók, hogy meg ne tartsák. Hogy az ilyen állapot mennyire mozditja elő a tanár munkakedvét, az nyilvánvaló. Teljes munkát az ilyen tanárfaj se tud végezni. Csakhogy nem mindegyik professzor van ilyen anyagból gyúrva! Vannak lágyabb kedélyű professzorok is a világon. Kerülik a háborúságot (a mit bizony nem is oktalanul cselekszenek), megadják magukat sorsuknak, a jó békesség kedvéért, szemet hunynak, beleegyeznek mindenbe, a mit az igazgató-tanács akar és küldöttei kívánnak. A jó békesség is meg van ugyan, de milyen áron ? Az ilyen professzor az iskolában sem tud elég energiával eljárni, hozzá járul még, hogy a tanuló ifjúság tudván tudja, hogy a tanár ur érdemetlenül egész sereget átbocsát, illetőleg mások közbenjárására tudatlanul át ereszt a felsőbb osztályokba, a ravasz nebulók hamarosan észbe kapnak (mert bizony nagy psychologusok) s rendszert csinálnak abból, hogy «ncm tanulnak a tanár urnák, mert nem kell neki!» Ki az oka? én annak eldöntését olvasóimra bizom. Csak azon erős meggyőződésemnek adok itt kifejezést, hogy helyes paedagogiai rendszer még a gyengébb tanárt is elősegíti munkájában. Segítségével még a professzor gyarlóságait is ki lehet köszörülni, de a mi rendszerünk az ócskaságok lomtárába való, csak kárt okoz. Akadnak azonban a tanárok között diplomata furfanggal rendelkező talentumok is. Ezek aztán számot vetve a körülményekkel, szépségesen megalkusznak velök. Hiszen emberi gyarlóság az is, hogy szeretjük csillogtatni hatalmunkat, befolyásunkat. Evvel nemcsak közkedveltségre, hanem társadalmi előnyökre, összeköttetésekre is számit az illető. Akkor hallgatólagos szerződéses viszonyba lép a censor ur ő hatalmasságával azon népszerű és hasznos elv szerint: te se vájd ki az én hollóm szemét, ugy én se vájom ki a te hollódét. Igy aztán megférnek valahogy — ha nem is egymás rovására. — A rövidebbet a tanítás ügye húzza! Ez a három tanár — typus uralkodik több és kevesebb változatossággal a mi gyönyörűséges rendszerünk mellett. Hogy ily körülmények közt lehet-e nekünk egészséges paedagogiai fejlődésünk, azt nem hiszem, nem is látom. Ugy gondolom, más se látja.