Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-25 / 43. szám

iratát, mi szerinte: «perquam memorabilis.» Valóban rendkívül nevezetes. A magyarországi protestánsok elnyomatásáról szóló hir minden országot betölt. Ugy látszik, mintha szándékosan végső kétségbe esésbe akarnák űzni, • hogy igy oly lépésre vetemedjenek, mi ürügyül szolgálhatna gyökeres kiirtásukra. Neki ugyan nincs semmi összeköttetése velők, nem is lehet, mert hiszen a bécsi udvar legszigorúbb tilalma gátolja őket abban, hogy előtte nyomorukat elpanaszolják, de sorsukat mégis szivén viseli, szeretett volna érettök közben járni; de eddig még a legjobb szövetségesek közbenjárása sem segített rajtok semmit. O, a király arról is értesülve van, hogy nem a császárnő és királynő oka emez üldözéseknek, a minthogy ezt különben is tudni lehet az ő jelleméből, léleknagyságából, egészséges és igazságos elveiből, hanem Magyarország római katholikus klérusa. Ezért jött ő, a király, azon gondolatra, hogy forduljon a baj kútforrásához és hozza tudomására a klérusnak ahhoz alkalmas módon, hogy mennyire sérti ily eljárás által az ország becsületét, sőt magát a királyné hírnevét is koczk áztat ja, midőn uralkodása alatt azok, kik a legnehezebb időkben teljes hódolattal áldozták fel magokat uralkodónőjükért, hűségöknek egyéb jutalmát nem nyerik, mint legdrágább jogaik és kiváltságaik elkobzását. Aztán gondolja meg a klérus, hogy minő veszedelemnek tenné ki magát, ha a nagy fordulatokban és forradalmakban, melyeknek eldöntése egyedül a mindenható Isten kezében van, egyik vagy másik hatholikus tartomány valamely más vallású fejedelem hatalma alá kerülne és az uj uralkodó a megtorlás kétségtelen jogánál fogva a magyar klérusra is alkalmazná azon elveket, melyeket ez a protestánsok ellen érvényesíteni merészkedik. Azért kéri a püspököt, hogy hozza ezt valami módon a klérus tudomására s elvárja, hogy arról őt maga idejében híven és pontosan értesítse. A legrövidebb idő alatt értesítette a boroszlói püspök a királyt, hogy miután ő az ő közbelépésétől a magyar klérus részéről semmi jó eredményt sem vár, ugy vélte, hogy a megtisztelő megbízatásban helyesebben járhat el ugy, hogy a királyi leirat másolatát megküldi a római kúriának azon kéréssel, hogy ő szentsége intse meg a magyar püspököket, hogy tartózkodjanak minden erőszakoskodástól. Még 1751. ápril 8-án felelt XI. Benedek pápa a boroszlói püspöknek, hogy ő a magyar püspökök eljárását nem helyeselheti s nem vonakodik támogatni a porosz királynak a magyar protestánsok érdekében nyilvánított kívánságait. De óvatosnak kell lennie, nehogy a lutheránusok pártfogójának czimét vonja magára. Azért nem fog közvetlenül sem a bécsi udvarhoz, sem a magyar püspökökhöz fordulni, hanem más alkalmas utat választ. E czélból a pápa bibornok-gyülést hívott össze és ez elhatározta hogy a pápa ezen ügyben csak azon álláspontról léphet fel, hogy az a porosz katholikusokat érdekli, mert attól lehet tartani, hogy a magyarországi események ezekre hoznak veszélyt. Ezért a bécsi nuncius azon megbízatást nyerte, hogy bocsátkozzék tárgyalásba az ottani miniszterrel a felől, hogy mily módon lehetne Magyarországon a katholikusok és protestánsok jogát ugy intézni, hogy ne szolgáltassanak alkalmat nemkatholikus fejedelmeknek arra, hogy a megtorlás jogánál fogva katholikus alattvalóik szabad vallásgyakorlatát akadályozzák. *) *) Ezen eljárás egy előző történelmi példát követ. Midőn az evangélikusok Lengyelországban a 17-dik század végén és a 18-dik elején súlyos elnyomatásban szenvedtek, és Brandenburg és Svédország közbenjárása mitsem használt, I. Frigyes porosz király 1715-ben <megfenyegette a Königsbergben és a s-ent Lindeben levő jezsuitákat, hogy Bod nem irja, hogy ezen tárgyalásoknak valami sikere lett volna, mindazáltal az 1753. szept. i-én kelt pápai breve, mely bizonyos katholikus ünnepeken a munkát reggeli mise után megengedi, az evangélikusoknak is javukra szolgált. Ellenben 1757-ben a reformátusoknak megtiltották a Heidelbergi Katechismus használatát, mely 1564 óta használatban volt, melyet VI. Károly még 1720-ban is engedélyezett; azon beható előterjesztés, mit Debreczen városa 1757. ápr. 5-ről ezen eljárás ellen a tridenti zsinat «anathémáira» való jellemző hivatkozással a helytartóság elé benyújtott, igen nevezetes okmány (273—289. 1.) nemkülönben azon felirat, mit a debreczeni czéhek, vagy az ő nevökben a városi tanács a császárnő elé terjesztett, midőn ismét kényszeríteni akarták őket, hogy a kath. «czeremoniákban» részt vegyenek. A IV. és VI. fejezetekben adalékok vannak De statu religionis in Transsilvania VI. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt, mik főleg a ref. egyházra vonatkoznak. Elől van VI. Károly biztosító levele 1712. márc. 13-ról, melyet egészen közöl: a 3 nemzet és 4 bevett vallás minden jogai és szabadalmai érvényben maradnak; a leopoldi hitlevelet egyenesen «szent» diplomának nevezi. Mindazáltal Steinville parancsnok-tábornok üzelmei folytán a római kath. püspök, Mánonffi György 1716-ban az országba jő, kinek a reformált püspök székhelyét, Gyulafehérvárt, melyet akkor változtattak Károlyfehérvárrá, át kellett hogy adja, és a várost el kellett hagynia. Az ellenreformaló törekvéseknek ujabb keserű időszaka következett be. Megtiltatott, hogy felsőbb engedély nélkül templomokat, imaházakat, gimnáziumokat építsenek; az «apostaták» súlyos büntetés alá vonattak; sőt az, mit a «status catholicus» az 1730-diki országgyűlésen a jog reformja czíme alatt (correctio juris) kezdeményezett, nem kevesebb volt, mint az erdélyi alkotmány teljes megsemmisítése. Ez magában foglalta többek között azon követelést, hogy az Approbata czikke a bevett vallásokról töröltessék, ennek a kölcsönös jogvédelemre kötelezése (unió articularis) «mint egy pestis)) megszüntettessék, külföldi egyetemek látogatása megtiltassék. Bod közli (215—222. lapon) a nagyon tanulságos Írásbeli tárgyalásokat ezen mélyen felizgató kérdések felett a katholikusok és más vallásúak között; a kitört török háború (1737), miként mondja, inkább csak elnapolta, mint megszüntette azokat. Ujabb nyugtalanságot szült 1738-ban a reformált püspöknek és számos reformált nemesnek, többek között b. Lázár Jánosnak, gr. Bethlen Sámuelnek, Rhédei Lászlónak elfogatása. Azon gyanút támasztották ellenök, mintha összeköttetésben állanának Rákóczi Józseffel, ki a törököknél tartózkodott. Gróf Bethlen Ádám a ccreformátus statustól» küldetve Bécsbe ment. Az 1738. jul. 17-kén a császárhoz benyújtott beadványnak azon eredménye lett, hogy az ügyet egy vegyes katonai és polgári bizottság vette vizsgálat alá és 1739. januárjában a foglyokat, mint ártatlanokat «tisztességgel» szabadon bocsátották. Mária Terézia trónralépte után Erdély azonnal követséget küldött a császárnőhöz, hogy az ország helyzetéről ugy polgári, mint vallási ügyekben előterjesztést tegyen. De a küldöttség vezetője b. Pongrácz György, «hogy magát buzgó prozelitának mutassa,» kivitte, hogy egyházi ügyek ne említtessenek. Az unitárius követet ha sikeresen közben nem járnak, templomaikat bezáratja s egész Poroszországban eltiltja a katholikus istentiszteletet, 1716-ban a jezsuiták javait zár alá is vétette. Ezen rendszabály percznyi türelemre vezetett.® Jácobson: «Geschichte des evang, Kirchenrechts der Provinzen Preussen und Posen » Königsberg, 1839. 271. 1,