Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-10-18 / 42. szám
koronának tagjai és a rendek részei, kik a hitvallomásokhoz tartozókkal együtt a birodalom felénél többet tesznek ki, csak «a-katholikusoknak» és eretnekeknek neveztetnek, jóllehet vallásuk mégis országos törvény által vétetett be. (Vége. köv.) Közli: Dr. Kovács Ödön. BELFÖLD. Révész Bálint temetése. Református egyházunk e nagy halottja immár temetőben nyugszik. Ezerek és ezerek megható kegyelete kisérte ki f. hó n-én Debreczenben a Czeglédutcai sirkertbe. Az ország minden részéből kerületeink, tractusaink, iskoláink és gyülekezeteink számos és tekintélyes küldöttségek által, a debreczeni egyházak, polgári és katonai hatóságok, minden nemű iskolák testületileg, egyházunk kitűnőségei levélben vagy táviratilag fejezték ki részvétüket. Gróf Csáky A. kultuszminisztert Békés}' Gyula tanker. főigazgató képviselte; Szász Károly püspök, Papp Károly lelkész, Szőts Farkas theol. tanár a dunamelléki egyházkerület, a pesti egyház és a pesti főiskola képviseletében; Kun Bertalan püspök, Fejes István és Tóth Dániel lelkészek a tiszáninneni egyházkerület részéről; Szász Domokos püspök, Szász Gerő, Kolozsváry Sándor, Török István az erdélyi, Zelenka Pál püspök és Farbaky József főesperes a tiszai evangelikus, Révész Kálmán theol. tanár a dunántúli ref. egyházkerület képviseletében voltak jelen. A gyászoló egyházkerületet Kiss Áron helyettes-püspök és Vályi János főgondnok vezetése alatt az egész esperesi kar, tanácsbirák és számos gondnok, köztük gr. Ráday, gróf Dégenfeld József, György Endre stb. képviselték. A tiszántúli nagyobb gyülekezetek lelkészeikkel és 5—10—20 tagu küldöttségekkel képviseltették magukat s a tiszántúli lelkészek közül — sokan családjaikkal — oly számosan voltak jelen, hogy a gyászmenetben 117 palástos pap volt látható. Iskoláink közül a pesti, pápai, szathmári, kolozsvári, h.-m.-vásárhelyi, m.-túri stb. voltak képviselve a temetésen. Debreczenből az összes egyházi, iskolai, polgári és katonai hatóságok, az összes fő- és középiskolák testületileg megjelentek és oly óriási közönség, hogy a temetésen részvettek számát 6—7 ezerre lehet becsülni. A ravatal a collegium dísztermében volt fölállítva. Díszes üvegfedelű koporsóban feküdt az ősz püspök, természetes szelid arckifejezéssel, elváltozás nélkül. Főiskolai tanulókból szervezett fehér vállszalagos díszőrség állta körül a ravatalt, melyhez a temetésig ezrek és ezrek jártak el búcsút venni. A koporsón és a ravatal lábánál, mintegy 47 koszorú feküdt, köztük a gyászoló feleké, testületeké és közéletünk számos jeleséé. (Tisza Kálmán, gróf Dégenfeld J., Vállyi János, gróf Ráday stb.). A terem ajtaján a gyászjelentések voltak kifüggesztve, melyek ekként szólnak : A debreczeni ev. ref. főiskolai tanárkar megilletődéssel és méltó fájdalommal jelenti őszintén szeretet és tisztelt elöljárójának, Főtiszteletű és Méltóságos Révész Bálint úrnak, a tiszántúli ev. ref. egyházkerület nemeskeblű, emelkedett szellemű, atyai jóindulatú, buzgó püspökének, kir. tanácsos és főrendiházi tagnak, előbb a debreczeni ev. ref. főiskola 13 éven át működött jeles tanárának, folyó október hó 8-kán délután fél 3 órakor, életének 76-dik évében történt gyászos elhunytát. A boldogultnak a főiskolai díszteremben gyászravatalra helyezett hült tetemei folyó október hó rr-én délelőtt fél 11 órakor fognak a nagytemplomban tartandó gyászszertartás után a Czegléd-utczai temetőben örök nyugalomra helyeztetni. A jók és igazak hálás elismerése és kegyeletes emlékezete őrködjék a megboldogultnak síri álma felett! Debreczen, 1891. október 9. Mély fájdalommal jelentjük Révész Bálint, a tiszántúli ev. ref. egyházkerület püspökének, egyházunk 36 év óta apostoli buzgóságú szeretett lelkészének, királyi tanácsos és főrendiházi tagnak f. évi október 8-án délután Vjj órakor hosszas gyengélkedés után, 76 éves korában történt elhunytát. Á boldogult hűlt tetemei a főiskola dísztermében tétetnek ki gyászravatalra s onnan f. évi október hó 11-én délelőtt l /2 11 órakor a nagytemplomban tartandó gyászszertartás után, a Czeglédutczai sírkertben tétetnek le nyugalomra. Mely végtisztességtételre az egyház bánatos híveit és a nagy közönséget fájdalmas érzéssel meghívjuk. Debreczen, 1891. október 8. — A debreczeni ev. ref. egyház nevében a presbyterium. A gyászszertartás kezdete előtt a vidéki küldöttségek a gyászoló özvegynél fejezték ki részvétüket. A gyászszertartás a collegium udvarán vette kezdetét a cantus gyászdalával é; a közönség gyászénekével, minek végeztével a collegiumi tanárok vállaikra vették a koporsót, melyet az özvegy, a rokonok, a küldöttségek, a testületek és a közönség, az ifjúság kettős sorfala között, kisértek a nagy templomba, honnan azonban a közönség jó része kiszorult. A cantus szép gyászdala s a közönség «Tebenned bíztunk»-ja után Szász Domokos erdélyi püspök hatalmas alakja tűnt fel a gyászlepelbe vont szószéken, hogy imádkozzék. Imája emelkedett szellemű, magasan szárnyaló gondolatokkal teljes, de előadásában volt némi szokatlan, a mi a hatást csökkentette. A cantus közbe eső éneke után Szász Károly dunamelléki püspök lépett a szószékbe s rövid bevezetés után felolvasta — debreczeni szokás szerint — Révész Bálint életrajzát s azután szép alkalmazást és búcsúztatót mondott hozzá. A beszéd találó jellemzésével, emelkedett hangulatával, költői szépségeivel és megintő előadásával minden szívet megindított. íme a jellemzésből egy részlet : (dmhol az ember!» s ime az őt körülvevő s utána kesergő nagy sokaság! ímhol az ember, a ki hatalmas vala szóval és cselekedettel, mert ajkairól édesen, szivet inditólag s meggyőzőleg folyt a szó — s tettei sohasem hazudtoltak meg szavait. ímhol az igaz ember, akiben álnokság nem találtaték, a ki soha nem mondott mást, mint a mit érzett, érzései pedig tiszták, nemesek és valódiak voltak mindig. íme az ember szerető szivével, melynek melegét százezrek érezték; mely szeliden égett a házi tűzhelynél, az ott összegyűlt kis kört édesen, enyhén melegítve s mint máglya lobogott a közéletben magas tetőn, hogy fénye, melege egész országra hasson. íme az önzetlen, csak másokért élő, maga hasznát nem kereső, mások javáért annál többet fáradó — mindenektől szeretve, tisztelve, áldva — nemcsak bért, még köszönetet sem kívánva, nagyságában szerényen, fenségében alázatos ! ímhol az ember, a ki nem hallotta meg a dicsőség harsonáját, de a munkára hívó szózatot, s a szentügyért harezra hívó kürtöt mindig — s azt habozás
