Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-18 / 42. szám

országgyűléseken megegyeztek, megtartja. De már a pozsonyi országgyűlés 1715-ben gonosz magvakat hintett el. Igaz, hogy a 30-dik czikkben a protestánsok jogait védő 1681-diki 25. és 26. törvénvczikkeket erejökben fentartá és bizottságot nevezett ki az ezek felett támadt viszálkodások elenyésztetésére, de a szövegben ott állott ama veszedelmes szó, a mi már az 1687-diki 21-dik czikkben is benne volt, hogy ő felsége kegyelemből idittatva érezte magát ezen czikket még fentartani (adhu c censuit conservandos); és azon uj alaptétel, hogy a ki a protestánsok közül ezen bizottság döntvénye által vallásügyeiben sértve érzi magát, az saját nevében, mint magán ember — suo privato, sed non communi nomine — folyamodhatik a királyhoz. A zsinatok tartása is megtiltatott a király tudta és engedélye nélkül (Art. 31); ennek igazolására hivatkoztak a megelőző politikai zavarokra, és különösen a rózsahegyi zsinat végzéseit, melynek alapján az evang. egyházak egy része 1707-ben szervezkedett és superintendenseket választott, semmiseknek nyilvánította. A pozsonyi országgyűlés által 1715-ben kinevezett bizottság 1721-ben gyűlt össze Pesten s később Pozsonyba tette át székét. A tárgyalások elejétől fogva rosz előjelek között folytak, mert a római kath. klérus nem az országgyűlési törvényezikkre helyezkedett, hanem a (cLeopoldi resolutiora» 1691-ből, mely a protestánsok országos jogaira nézve sok tekintetben hátrányos volt, s melynek jogerejét ezek nem ismerték el, mert nem Leopold király, hanem Kolonics Leopold bibornok bocsátotta ki. Ily módon a protestánsok és katholikusok panaszai és ellenpanaszai, vádjai és duplikái, protestatioi és ellenprotestatioi a ((kölcsönös vallásos sérelmek felett)), miként Bod mondja, ((irtózatos kötetekre nőttek » Az elvi ellentét csaknem lépésről-lépésre gátolta a megegyezést, igy midőn a kath. klérus nyiltan arra törekedett, hogy minden a protestánsok javára hozott törvény eltöröltessék, mert a mit egyszer háborúval és fegwerrel kicsikarva a béke kedvéért elfogadtak, azt most, midőn béke uralkodik, el lehet törölni; ezért áll a bécsi békekötés okmányában «absque tamen praejudicio romano-catholicae religionis», s az «adhuc» szócska is határozottan mutatja, hogy az evangélikusok csak «tolerálva» vannak s lételök a király tetszésétől függ. A harcz mindkét részről a veleszületett prókátori művészet minden fogásainak felhasználásával folyt, mi azonban nem volt képes eltakarni a főbajt, hogy t. i. az uralkodó párt az ellenfél törvényes jogait nem értette vagy nem akarta megérteni, különösen az evangélikusok panaszkodtak keserűen, hogy az államhoz való hűségüket gyanúsítják, mi oly harczi eszköz, mely Magyarország történetében nem csak itt fordul elő. Midőn több hónapi eredménytelen munka után nem jöhetett létre kiegyenlítés, a protestánsok képviselői — köztük evangélikusok részről C. J. G. von Hellenbach, reformátusok részről Yay László — minden sérelmeiket egy terjedelmes előterjesztésbe foglalták össze, mit VI. Károlyhoz nyújtottak be. Az okmány Bodnál nem kevesebb mint 194 oldalt foglal el. (19—204. 1.) és magában foglalja egyáltalában mint részleteiben a kath. és prot. részről előhozott vallásos sérelmeket kölcsönös követeléseikkel, tételeikkel, felfejtéseikkel, ellenirataikkal kimutatásaikkal és megokolásaikkal. Ezen okmány olvasása mélyen fájdalmas benyomást tesz, látva a protestáns egyház nehéz küzdelmeit a létért, az állam minden hatalmi eszközeivel felruházott ellenség ellen, mely nemcsak a régibb protestáns templomokat nem adta vissza, hanem, hogy csak néhányat említsünk, a prot. iskolák fejlődését is gátolta, a külföldi egyetemek látogatását korlátolta, prot. könyvek behozatalát eltiltotta, ez evang. egyházak belső szervezkedését nem engedte, az iskola rektoroknak a prédikálást megtiltotta, a nemesség magán kápolnáiba lelkészt nem engedett, az «a-katholikusokat)) a hivatalokból és czéhekből kizárta és a katholikus processiókba való részvételre s eskütételre kötelezte. A ((főtiszteletű klerus» első tétele (generale primum) azt állítja, «hogy a birodalom békéje és a lakosok egyessége kizárólagosan a vallás egységében áll, azért az evangélikusokat ki kell irtani; a vallás egysége az ország ereje, a vallások különfélesége az ország pusztulása)) («quod videlicet tranquillitas et unió regnicolarum non aliter, quam in unione religionis consistat, hinc eo fine evangelicos eliminandos venire... Unitas religionis est firmitas regionis, et varietas religionum estperditio regionum»). Erre «ex parte Evangelicorum» azt felelték, hogy nem a vallások különfélesége önmagában zavarja a békét, hanem a féktelen és törvénytelen szenvedély, mely nem tartja meg a törvényt. Az evangélikusok ugyan azon ország fiai, ugyanazon törvények alatt és kiváltságokkal, az állam szerencséjében és szerencsétlenségében egyformán résztvéve, a birodalomnak mindenekben egyen jogú tagjai, s igy a nyilvános intézmények jótéteményeinek közösségéből nem zárathatnak ki. Mert az evangélikusok ezen vallás felvétele által ország polgári jogaikat és régi tulajdonaikat nem veszthették el. A felterjesztésre a legmagasabb elhatározás csak 1731. márc. 21-én jelent meg. A protestánsok kívánságainak csak kevés pontban volt megfelelő. A nyilvános vallásgyakorlatot csak az «articularis helyeken» engedte meg s ezen kivül más korlátozásokat is fentartott, ezek között azt is, hogy vallásos sérelmeket csak «privato, et non communi nominew szabad a király elé terjeszteni. Ezzel szemben a resolutio megígérte, hogy mindkét felekezetű protestánsoknak superintendenseket enged, kik a papok erkölcsei felett őrködjenek; de a katholikus fő diakónusoknak vizitáczió alkalmával meg kellett vizsgálniok, hogy a keresztelést helyesen végzik-e, és a házassági ügyeket a püspökök döntötték el, de a protestánsok elvei szerint. Ennek folytán 1734. október 29-én négy ágostai, négy helvét hitvallású superintendencia lépett életbe. Mária Terézia trónraléptét (1740.) Magyarország protestánsai jó reményekkel üdvözölték. De a midőn semmi javulás sem következett be, sőt egy küldöttségük «communi nomine» nem bocsáttatott az udvar elé: Vay Ádám 1741. okt. 26-kán Pozsonyban egy sérelmi felterjesztést nyújtott be a királynénak, mely a régi törvényes jogállapotot, valamint a két prot. hitfelekezetet terhelő elnyomatást fejtette fel és a törvényes segedelemre szolgáló eszközöket tiz pontban foglalta össze, ezek között, «hogy mi protestánsok is, mint az ország rendjeinek hasonló tagjai ép ugy tekintessünk, mint a katholikusok, továbbá, hogy a prot. lelkészek csak saját superintendenseik és törvényes elöljáróik alatt álljanak, nem pedig a kath. püspöki székek hatósága alatt és hogy ezek a protestánsok házassági pereit az ők alapelveik szerint döntsék el. De az 1742. dec. 24. elintézés lényegében fentartá az 1731-diki resoluciót. A régi elnyomatás tovább tartott; az elnyomottak 1749-ben újra a kérelem és felterjesztés útjára léptek. Ez ismét egy terjedelmes okmány (251—266. 1.); emelkedett öntudat szelleme lengi át; hivatkoznak Európára és arra, hogy a szellem és lelkiismeret külső erőszakkal le nem nyűgözhető. De növeli fájdalmukat, hogy ők, kik a