Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-27 / 39. szám

örök dicsőséget szereztek, a kálvinista egyházat pedig kiemelitek a szegénység és anyagi szolgaság házából. A pápai program-beszéd egészen magáévá tette a zsinati nagybizottság előmunkálatát, a mi nagyon természetes is, mert hiszen Tisza Kálmán főgondnok ur maga az elnöke annak a bizottságnak s a javaslatok az ő neve alatt jelentek meg. A megnyitó beszéd a javaslat vitás pontjai mellett is szót emelt. Többek közt ezeket mondá: «a demokrácia egyik alapfeltétele az, hogy a népesség száma szerint arányuljon a jogok gyakorlata)). Bocsánat, Kegyelmes Ur, itt tévedni méltóztatik. A demokrácia alapelve helyesen van feltüntetve, ha az állami életre vonatkoztatjuk, mert ott a polgárok az államalkotó individuumok; de merőben hibás a princípium az egyházra alkalmazva, mert a ref. egyházban nem a hívek, hanem a presbyteriumok az egyházalkotmányi individuumok, melyektől a jogok származnak. Ezt igy tanította Kálvin János s igy gyakorolta 300 éven keresztül a kalvinista egyház. A konvent tagjainak választása is ép ezért illeti meg ősjogon a presbyteriumokat, melyektől a javaslat most el akarja venni, hogy a kerületekre ruházza át. S midőn mi ezt centralizáló törekvésnek, jogfosztásnak nevezzük, akkor bizonyára közelebb állunk az igazsághoz, mint a javaslat szerzői, kiket e propositiora aligha az elvi igazság, hanem azon aktualis opportunismus ösztönözhetett, mely egyik egyházkerületünk pártpolitikai viszonyaiból teljesen érthető. Csakhogy ez még nem elég ok arra, hogy belőle országos törvényt csináljunk, s másfél ezer egyház presbyteriumát a maga természetes jogától megfoszszuk. Uj irány proklamálása az egyházpolitikában. Evek óta keresztyén és honfiúi fájdalommal szemléljük azt az ultra egyházpolitikát, mely a hazai katholicismusban is lábra kapott; mely néhai Simor primás, az ékesszóló Schlauch, a merev Steiner és Hornig püspökök beszédeiben és pásztori leveleiben is tért foglalt; mely a zsidó-keresztyén házasságot annak idején a főrendiházban megbuktatta; mely az az anyakönyvezési (vulgo «elkeresztelési») rendeletből dogmatikai és lelkiismereti kérdést csinálva, békés társadalmunkba a felekezeti türelmetlenség és villongások üszkét dobta; mely a napi sajtó igen nagy részét hamis jelszavak alatt lassanként megmérgezte; mely a hacc-káplánok és jezsuita vándorprédikátorok által a ponyván és templomi szószékeken eretnekségnek bélyegzi az evangelium tiszta vallását; s mely az ultramontán sajtóban és gyűlésekben folyton a kulturharcz rémeivel ijesztget. Az elmúlt századok e sötét szelleme lopva suhant a jelennek kedélyvilágába s «a katholikusok fülébe folvton a protestáns túlterjeszkedésről, hatalmi aspirációról, antikatholikus ligákról sugdosott; a protestánsok füleit pedig teledongta az ultramontanizmussal, a kath. reactióval s a protestánsok ellen szőtt alattomos intrigákkal.» Szomorú jelenség ez nemcsak tisztán vallás-erkölcsi szempontból, hanem nemzeti és állami tekintetekből is. Mert — mint a napi sajtó egyik tekintélyes organuma megjegyzé — «e középkori szellem belopózkodása óta kezdődött meg Magyarország közszellemében a szabadéivúség hanyatlása.)) A tudományban felekezeti szellemet és tendentiákat honosított meg. Az iskolaügyet minden fokon felekezeti érdekek egyoldalú szolgálatába igyekszik terelni. A politikában felekezeti és dogmatikai jelszavak kitűzését, katholikus párt alakítását, kath.- képviselők választását kezdi sürgetni. A kath. magyarok legbuzgóbbjait az egyház és haza iránti kötelességek hamis szembe állításával e kárhozatos alternative elé állítgatja: vagy az egyházé, vagy az államé, mert a kettőé egyszerre nem lehetsz. És a mi legvégzetesebb, a családi élet szentélyébe is beférkőzött a vallási türelmetlenség és gyűlölet ez átkos szelleme, mely a mi sok vallású országunkban milliók családi békéjének és boldogságának feldulását jelenti. Annál nagyobb helyesléssel, mondhatjuk, bizonyos benső örömmel olvastuk Samassa egri érseknek egyházmegyéje papságához intézett hatalmas beszédét, melvben a valódi katholikus keresztyén egyházpolitika egésséges hangja csendül meg, az eddig hangoztatott exlusiv és állam ellenes római politika helyett. Samassa nyíltan kimondja, hogy «az állam és az egyház természetöknél fogva szükségkép érintkezésbe jutnak egymással és a két hatalom együttes munkájából kél ki egyetértő törekvésök és működések összhangja. S azért én püspöki tisztem egyik legkiválóbb feladatának tekintem ezen egyetértő viszonynak sértetlen megóvására s fentartására hatni.)) ... «Az egyház és haza iránti szeretet jelölte ki számomra az ösvényt, melyen minden habozás nélkül haladnom kell.)) Ezért « mindig fájdalmas gondok, komoly aggodalmak borulnak lelkemre, valahányszor ezen egyetértést veszélyeztetve látom, akár azok részéről, a kik az egyház és állam közti teljes szakításra törnek, akár pedig azok részéről, kiket az egyr