Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-06 / 36. szám

folyóhoz, mely hegy mélyében, elrejtett zugban, szakadékban, kis forrásból ered, kősziklák közt, akadályok közt tör magának utat — s mikor a széles völgybe kijut, hajókat emel, kincses gályákat hord hatalmas árján; de nem hasonlatos ahhoz, mert az kristálytiszta forrásból eredett, s folyásában iszapossá válik, mig az ő élete folyása zavaros forrásból eredve, haladtaban, növekedtében egyre tisztább, átlátszóbb lőn? Vagy nézzem e majdnem példátlan terjedelmű és belbecsű iiodainti és tudományos működését, sok oldaluságában, mélységében s még is mindig egy célra: az igazság keresésére s mindig egy eszközzel, a szabad gondolkozás boncoló késével s éles fegyverével, a tanitó széken, az akadémiai asztal mellett, a tanácskozásokban és vitatkozásokban, a könyv- és hírlapirodalomban egyaránt s mindig egy irányban, mindig egyforma lelkesedéssel s őszinte meggyőződéssel küzdve, győzve többször, ha legyőzve is meg nem alázva soha, emelt homlokkal menni a maga utján IVagy a mi több a tudománynál, bár szintén annak a fegyvereivel működését az egyházi téren, ingathatatlan hittel a kijelentésben s olthatatlan szomjjal a betű fölötti igazság keresésében, a lélek ihletével, a mennyei láng sugalmával? hő szerelmét minden irások fölött a szent írás, minden könyvek fölött a könyvek könyve a Biblia iránt, melynek tanulmányát- s magyarázatát, mint gyermek a falusi zsidó iskola talmud-thora óráiról hozta ki az életbe, a tudományba, a tanszékre, a hol a legnagyobb fényt nyerte, mert irva van, hogy ,/z kik sokakat vezetnek az igazságra, örökké fénylenek mint a csillagoké1 És mégis, mindezeknél nagyobb volt benne valami : az egész ember, társadalmi működésében a társadalom ezer ágazatában, a közéletben, a főváros, az emberszeretet, jelesen az árvákról való gondoskodás, — a közoktatás és nevelés, jelesen a tanítóképzés, a nemzeti s társadalmi haladás összes köreiben, hasonló a prizma által hétfelé tört sugárhoz, mely mégis egy:^ a tiszta fehér fény; hasonló a mozaikhoz, mely száz meg szaz apró kövekből van összerakva s mégis egy összeillő képet ad; hasonló az áldó esőhez, mely millió csöppben permetezi le az ég áldását, de egészében nagy földterületet áztat s termékenyít. Mert láttuk őt, előbb a törvényhozás termében, síkra szállani a jog- és szabadság védelmére — a melyért ifjonta tollal és karddal küzdött vala: majd élénk és tevékeny részt venni a főváros életműködésében s annak a haza szemefényének, emelésében, felvirágoztatásában; majd a tanszéken, a hol tanítványainak vezetője, oktatója, atyja volt, mai lelkészkarunk egész nemzedékeinek lelki-atyja, kiknek mindenike az ő szeretetének emlékét hozta el magával ; majd a tudományos társulatok, jelesen akadémiánk vizsgálódásaiban, kutatásaiban, olykor erős vitatkozásokban, melyekben ellenfelei voltak, ellenségei nem; mert valamint ő nem tartott soha senkire haragot, úgy rá sem tarthatott senki: mindenütt a munkás, a lángeszű, a melegszivü, t 7 O " D -> az aceljellemii, az érző és szerető ember áll előttünk. Igen az ember, a tudós és hivő, a munkás a fáradhatatlan, a jó és szerető ember, az egész ember — volt a mi szeretetünk, becsülésünk, osztatlan tiszteletünk, sokszor bámulatunk tárgya: s ez a mi nagy veszteségünk — mely elnémítana engem, ha negyven évi szoros barátság s annak e koporsó felett feltámadó emlékei nem tennék is hebegővé nyelvemet, mikor mindezt elvesztettem — elvesztettük. Elvesztettük? Nem, semmit sem vesztettünk el; az ő élete befejezett könyv, teljes tele irva; lapjain eszmék, érzés, tudás, szeretet igéi: s nem esett rajtok egy mocsok sem; be van fejezve, mintha csak művész keze alkotta, rendezte volna. Örökségül hagyta e bámulatosan tartalmas könyvet, egész élete munkáját, örökségül önmagát, övéinek, első sorban derék fiainak, neve s szelleme örököseinek; öiökségül a hazának, az egyháznak, a társadalomnak — örökségül mindnyájunknak — Lelke, hiszszük, nem oszlott elemeire s viszont látandjuk őt, ahol fényievek az igazak, ahol szeretet hozza össze s fűzi egybe a szíveket; a hol viszontlátja azokat kik szerettei közül előtte elmentek, szeretett első fiat s barátait, hogy csak Török Falt és Székács Józsefet említsem, nol mi is, a kiknek az isteni kegyelem azt megengedi, viszontlátandjuk őt a mennyei világosságban, a Krisztus széke körül. Most még csak szeretetünkkel, lelkünk tekintetével — s a mi legegyenesebben vezet oda — imádságainkkal kisérhetjük őt. Jöjjetek, imádkozzunk.)) Mélyen meghatva hallgatták Szász K. e beszédét, mely után még egy rövid, megható imát mondott, majd áldással bocsátotta el a drága halottat. A theol. kántus még egy szép gyászdalt zengett s ezzel a szertartás véget ért. Ezután kivitték a koporsót a hatlovas gyászkocsira. Az Entreprise des pompes funébres tisztviselői hamar elrendezték a menetet s a koszorúkat felraktak egy külön kocsira. A Kinizsy utczán végig, az Üllői uton, mindenütt nagy közönség várakozott a menetre. Legelői két díszbe öltözött lovas rendőr haladt. Utánuk kocsikon a lelkészi kar, azután a koszorús kocsit a hatlovas halottas kocsi követte, nyomában a családtagok kocsijaival. A menetet bérkocsik hosszú sora zárta be. Öt óra felé lehetett, midőn a halottas kocsi Török Pál sírjához közel, közvetlenül P. Szathmáry Károly sírja mellett megállott. Itt leemelték a koporsót. A családtagok, rokonok, barátok és tisztelők serege még egyszer körébe állott, hogy meghallgassa Kenessey Béla theol. akadémiai tanárt, ki a theol akad. megbízásából volt szólandó. O volt az, kin a Boldogult lelke sokszor megnyugodott, ki az ő munkaszeretetéből, hittudatából, idealismusából, lelkesedéséből sokat örökölt. Innen az a meleg szivből fakadt búcsúszó, innen az a magas szárnyalás, apostoli tűz, melylyel beszédét mondta. Jól esik e beszédet is egész terjedelmében ide igtatnunk: «Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni !•> Caesarunk, szellemi fejedelmünk, lelki vezérünk, lelkesítőnk, nevelónk, nem 1 atyánk volt nekünk Ballagi Mór, a kit most temetni jöttünk és nem dicsérni; pedig őt méltán dicsérhetnénk is, mert nagy volt a nagyok és első az elsők között is és vele bizony fennen dicsekedhetnénk is még itt a mulandóságot és enyészetet hirdető hantok között is Merészen kérdhetnék, hogy «halál, hol vagyon a te diadalmad és koporsó a te fulánkod ?!» Hiszen csak azt vehetted el, a mi porból való volt, legyen hát ez a tied! De a felett az égbe tört lélek felett nem diadalmaskodhatsz, az a mindeneknek Uránál van, az az életnek fejedelméé! A romlandó anyagot elvehetted tőlünk; de az azt éltetett szellem elvehetetlenül a miénk maradt, mint a miképen a miénk is volt! A lélek pedig drágább a testnél s ha e lélek a miénk, ha ez kísérőnk, kalauzunk, lelkesítőnk, ha eszméi örökségünk, ha lelke kincsei gazdagságunk s nagy alkotásai maradandó birtokunk, hat igazán mindent temetnünk kell-e ? Fiát valóban vesztesek vagyunk-e ! ? Nem dicsekednünk kellene-e inkább, mert hiszen a romlandó-