Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-06 / 36. szám

legelső vetette kezét a munkára s legutolsó hagyta el a munkatért. Ha a tudomány szövevényeiben útmutató kellene, önkénytelenül keresni fogjuk azt a nagy tudóst, a ki a legnagyobb könnyűséggel hozta elő az ót és újat a maga kincses házából s a ki oly végtelen szivességgel adott mindenkinek a maga nagy kincseiből. Nem félt, hogy valaha elpazarolhatja őket, mert folyton gyűjtött hozzájuk és nem is éreztette soha, hogy neki mennyije van, mert soha nem ért rá, hogy csak önmaga előtt is felszámolja. A kinek igen kevés van, az ér csak rá mindég felszámolgatni. Ha pessimismus keserítne el, arra a nagy optimistára lenne szükségünk, kit csalódásai egy pillanatra sem tettek sötét kedélyűvé. Ha realismus vonná kétes érdekei körébe lelkünket, ama nagy idealistát kellene keresnünk, a ki meg nem szűnt soha eszményekért lelkesedni s azok megvalósításáért fáradni. Ha kicsinyes okokból akarnánk Ítéletet mondani események, vagy emberek felett, azt a fennkölt lelkű nemes philosophust kellene keresnünk, a ki mindenben meg tudta találni a magasabb szempontokat s mindent tudott bizonyos elvi magaslatra emelni. «Es ist unbedingt ein Zeichen von Wahrheitsliebe, überall in der Welt das Gute zu sehen» — mondja Göthe. Mintha csak Ballagiról mondta volna! Ha egyházunk jogai megtámadtatnának, fel kellene támasztanunk azt a rettenthetlen harczost, a ki önmagával mit sem törődve a seregek Urának Istenének nevében száll szembe a jogtipró hatalommal s merészen szórja ellene jog- és igazságérzete, lángoló egyház- és hazaszeretete súlyos öldöklő dárdáit. Ha a jövő építéséhez eszmékre, nagy conceptiojú tervekre leend szükségünk, ismét csak azt fogjuk keresni, a kinek agyában eszmék eszmékre születtek, a ki annyi nagy tervet valósított meg és a ki, különösen egyházi életünk fejlődésének annyi bölcseséggel mutatta ki irányát. , És ha majd sehol, de sehol sem találjuk meg már az ő rokonkszenves, nyájas, kedves alakját s mindenütt csak nélkülözni leszünk kénytelenek nemes egyéniségét: lassanként csoportosul majd össze a, fájdalom s növekszik meg a veszteség érzete, melynek ha nagyságát oly elevenen éreznénk e pillanatban, mint a hogyan érezzük annak élességét, szinte elhordozhatatlanná válnék az. Hát ne is a nagy veszteséget próbáljuk megmérni; hanem inkább dicsekdjünk el azzal a nyereséggel, a mely osztályrészünkül jutott Ballagi Mórban s adjunk hálát a Gondviselésnek, hogy egy ilyen nagyszabású embert oly sokáig mondhattunk a magunkénak. Nagy idők, nagy embereinek volt ő egyike. A Széchenyi-, a Kossuth- és a Deák korának jelentékeny szerepvivő egyénisége. Kimagasló alak még ez óriások mellett is és kiváló tényező akkor is, mikor a nemzet napszámosai mind egy-egy heros voltak. Azoknak kellett lenniők, mert hiszen nem kisebb volt a feladat, mint egy örökös harczai közben elmaradott nemzetet nyugoteurópai színvonalra emelni; egy önkény uralom alatt elalélt népet felébreszteni; egy előjogok és előítéletek nyűgei alatt szenvedő népet egyenlővé és szabaddá tenni; egy szegény, elhanyagolt nyelvet meggazdagítani és jogaiba visszahelyezni; egy senyvedő és idegen szellemen élősködő tudományt életerőssé és önállóvá tenni; egy nagy és virágzó irodalmat teremteni a meddő kétszázad elaludt szellemének felrázására és egy üldözött egyháznak kellett jogegyenlőséget kiküzdeni az elhatalmasodott reaetionarius irány ellenében. Egy új honfoglalás nagy munkája volt ez; de nem földrajzi határok szűk korlátai között, hanem a szellem végtelen birodalmában. Es Ballagi e munkában az erősek között is erős volt. A nagy phalanxban helyet követelt és nyert magának. A küzdelemhez korán megedzette a nyomorúság, hogy ne riadjon vissza a nehézségektől s jól felfegyverezte erős lelke, mely magasba vitte akkor is, mikor a test ugyancsak röghöz volt kötve. Életviszonyai és egyénisége egyaránt arra jelölték ki, hogy nemzeti és egyházi újjászületésünk művében részt vegyen mindjárt az elsők között. A Tacitus ccsordida plebs»-éből való volt s mintha az emberiség Tacitustól a XIX. század elejéig a maga előítéleteiből semmit sem hagyott volna el, e század is sordida plebsnek nézte még mindég a zsidót. Egy törvényen kivül állított nép volt ez, nálunk is kiszolgáltatva a földes urak önkényének. Nem csoda tehát, ha a mikor egyenjogúsításról volt szó Ballagi a legelső harezosok közé állott. Átélte ő a régi helyzet minden ódiumát s az az ő öntudatos jogérzetét vérig sértette ; már mint gyermek is alig tűrhette. A fiatal embert tudvágya kiviszi a külföldre. Ott szétnéz; nemcsak, de hosszas tanumányutat is tesz Német- és Erancziaországban. Látja Nyugot nagy műveltségét, fejlett viszonyait — haza jőve, kell, hogy azok közé álljon, a kik e jobb, e fejlettebb állapotokat akarják itthoni: is meggyökereztetni; mert hiszen könnyű volt a nagy különbséget meglátnia. A kitűnő hebraista hitsorsosai számára hazai nyelven akarja megszólaltatni az atyák szent könyveit s lefordítja a Thorát és Josuét; de folyton érzi, hogy milyen szegény még a szegény héber nyelvhez képest is a magyar; nemcsak hogy nem alkalmas a finomabb árnyalatok visszaadására, hanem egyes fogalmakra még szavai sincsenek, oda kellett hát csatlakoznia a nyelvújítók lelkes csapatához s küzdenie kellett velük és értük, hogy a nyelv meggazdagittassék, mert egy szegény nyelvvel nem lehet semmit sem csinálni. A férfi szabad gondolkozását, szabadelvű s a modern kor minden uj gondolatától terhes szellemét nyűgözi az orthodox zsidóság a maga kicsinyeskedéseivei és mozdulatlan maradiságával, — keresztyénné és pedig protestánssá kellett hát lennie. Protestánssá a szó legigazabb értelmében, mert a lelkiismereti dolgokban minden tekintély ellen folyton tiltakozott s lelke benső meggyőződésén kivül semmi egyébre nem hallgatott. A