Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-08-09 / 32. szám

Ilyen tág és sokféleképen magyarázható a 135. § is (a mostani 111. §) : a lelkész «az ismétlő iskolások vallásos oktatásáról is gondoskodni köteles.» Ha már egy lépéssel előbbre akarnánk menni a törvényhozás és a gyakorlati egyházi élet terén, pótlólag talán be lehetne venni e nagyon is általános §-ba ennyit: ((vasárnapi bibliai órák és ifjúsági istenitiszteletek tartása által.» Mert azt gondolom, i^esmit kellett eddig is érteni a törvény ezen czikkelyén és nem csupán a tanítók által vezetett vasárnapi ismétlő iskolára való egyszerű felügyeletet. Meglehetős fontos uj czikkely a 133. § : «az egyházközség anyagi ügyeire felügyelni s azokat ellenőrizni a lelkésznek hivatásából folyó kötelessége lévén, ha e felügyeletet s ellenőrzést elmulasztja, minden e téren felmerülhető károk tekintetében felelősség hárul reá.» Nem volna bizony épen ((hivatásából folyó kötelessége)) az anyagiakra való felügyelet, mert a lelkésznek úgyszólván csak a lelkiekre, az odafelvalókra kellene gondot viselni : ám a szükség itt is törvényt ront s fájdalom, kivált hazánkban, az egyház külső administratiója túlságosan is igénybe veszi a lelkész tevékenységét. Ezentúl hát még nagyobb körültekintéssel kell eljárnia az egyháznak világias vonatkozású ügyeiben : ha azok rendben vannak, nyugodtan lehet, ellenben felelősségre vonathatik, a mitől teszem a cura pastoralis terén elkövetett mulasztásokért, legkevésbbé sem tarthat. A fejezet többi szakaszai vagy teljesen változatlanul maradtak, vagy csak lényegtelen irályi módosításon mentek keresztül. Áttérek e nyolczadik fejezet utolsó pontjára, a 149. §-ra, mely a «rendszeres egyházi ruháról)) szól. E szakaszon mindössze jelentéktelen stylaris módosítás történt, s a kodifikátorok egyes lelkészek nyomatékos felszólalásai s kívánságának daczára, meghagyták forma-ruhának továbbra is: a magyar süveget, az egészen fehér vagy fekete nyakkendőt, a hosszú fekete atillát begombolva, s végül a palástot. De alig remélhető, hogy ez a § csakúgy könnyedén menjen keresztül a zsinati tanácskozáson. Próbáljuk meg kissé megvilágítani s a mennyire lehet, a megoldáshoz közelebb vinni a kérdést. Abban, úgy látom, mindannyian megegyezünk, a debreczeni zsinaton is csak egy hang emelkedett ellene, hogy valamilyen forma-ruhára csakugyan szüksége van a magyar ref. papságnak is. Ott az eltérés köztünk, hogy milyen legyen ez a papi egyenruha ? En részemről nem habozom megvallani, hogy a dunántúli papság által (s általam is) viselni szokott atillaszerű, hosszú és bő köntöst, melyet a zsinat előtt s alatt is viseltek, (többek közt a szathmári esperes), meglehetősen alkalmatosnak találom kálvinistaságunk és magyarságunk symbolikus kifejezésére : czélszerűbb is, mint a közönséges szűk atilla. A sokak által annyira óhajtott reverendát részemről nagyon pápistásnak s nyakas kálvinistaságunkkal többé-kevésbbé ellentétben állónak találom. Olcsósága, tartóssága s egyforma szabása ugyan mellette szól, de hát miért nem viseli ezt az universalis pápista egyenruhát a külföldi prot. egyházak papsága? Tudtommal, sem a kathölikus Franczia-és Olaszországban, sem az egészen prot. sőt református jellegű országokban (Svájcz, Skóczia, Hollandia) a református egyház lelkészei a reverenda használatát sehol át nem vették a kathölikus kollegáktól. Az sincs még megczafolhatatlanul bebizonyítva, hogy nálunk, magyar reformátusoknál, általánosan parancsolva és elfogadva lett volna valaha forma-ruhául a reverenda. Jól megfontolandó azért ez a kérdés. S talán a czélszerűség szempontja mellett tekintettel lehetnénk kissé ai felekezeti és nemzeti jellegre is. De hol az az öltöny darab, mely e hármas jelleget teljes mértékben kifejezésre juttassa?... Talán nemi tévedek, ha azt mondom : ne vitatkozzék e felett hoszszasan, mint tették a debreczeni zsinati atyák, ez a közelebb összeülendő jubiláris zsinat. Bizza e kérdés eldöntéét a konventre. Úgy hiszem, egy kis experimentatio után a konvent hamarabb eltalálja majd a megoldás leghelyesebb módját. (Ki tudja, talán csakis egy geniális szabó-művészen fordul meg a dolog.). Nézetem szerint, a zsinatnak, hacsak véglegesen a reverenda behozatala mellett nem nyilatkozik, mindenesetre a konventre kellene átruházni annak részletes meghatározását, hogy milyen legyen hát voltaképen az a rendszeres egyházi ruha, mely úgy papi, mint felekezeti és nemzeti, valamint czélszerűségi szempontból egyaránt kielégítse a magyar ref. lelkészi kart, nem különben a református, hivek s a nagy közönségnek is az ízlését. S ezzel a zsinati törvényjavaslat e második részének birálatos ismertetését be is fejezhetem. Mert a mi a további 9—17. fejezeteket illeti, azok vagy teljesen változatlanul hagyattak, vagy csupán stylaris javításon estek keresztül. Csupán két fontosabb módosítás történt, melyek egyikét (az esperesek és egyházmegyei gondnokok eskütételét) már fentebb érintettem.; a másik módosításról meg röviden szólhatok. Vonatkozik pedig ez 1 püspökökről szóló 16. fejezetre. A 177. §-ban ugyanis világosan kimondatik, hogy a püspök «a lelkészi oklevéllel bíró rendes theologiai tanárok közül)) is választható, a mi különben eddig is magától értetett ; mindjárt ezután egy egészen uj §-ban (a 178-ban, mely még az albizottság munkálatából hiányzott) félreértés kikerülése végett megállapíttatik, hogy «a megválasztott püspöknek rendes lelkészi hivatalt kell viselnie». Nem talalt hát visszhangra az előkészítő bizottságnál, illetve konventnél az az ismeretes indítvány, mely a püspököket fel akarja oldani a parochiális teendők alól; sőt ugy látszik, egyenesen az provokálta ennek az egészen uj §-nak a javaslatba igtatását. E kérdés prot. egyházunkban semmiesetre sincs még megérve, de e nevezetes szakasznak felvétele, úgy látszik, egyenesen arra mutat, hogy a ref. egyház egyeteme az indítványt határozottan perhorreskálja. Rövid visszapillantást vetve a zsinati törvényjavaslatnak általunk — jobbára csak futólag — ismertetett ezen I. 2. részére, azt látjuk, hogy a javaslatba hozott módosítások vagy csupán stylaris természetűek, vagy a mennyiben a lényeget is érintik, a tekintetben a mostani törvény rendelkezéséhez képest inkább engedményt és visszaesést, mint valóságos reformot és haladást foglalnak magukban. Ugy látszik, általánossá lett az a nézet a konventen is, a melyet az «indokolás» egyik pontja ekként fejez ki: «a tapasztalat megmutatta, hogy (sok) határozat csak a törvénykönyvben maradt, szigorú keresztülvitelét az élet nem engedte.)) Az opportunitas szempontjából kellett tehát kiindulni, a tényleges állapotokhoz alkalmazkodni, illetve alkalmaztatni a törvény egyes szakaszait s mindenek felett óvakodni a mélyreható újítástól. Ez a gyakorlati élethez való alkalmazkodás és conservativismus természetesen helyén is van egy bizonyos határig; ám, nekem úgy tetszik, mintha az előkészítő bizottság e téren tovább ment volna kissé a kelletinél, mintha nagyon is könnyen megalkudott volna a tényleges viszonyokkal. Most rajtunk a sor: egyes egyháztagokon, lelkészeken, majd