Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-08-02 / 31. szám

csak az Isten tudja, ki mindeneket látó szemeivel egyenkint látja azon tanítói árvákat, kik eddig kellő ápolás hiányában terhei és szégyenfoltjai lettek a földnek ; de bizonyos fokig eltudjuk képzelni mi magunk is, kiknek — fájdalom — nagyon gyakran van alkalmunk találkozni olyanokkal, kik tanítói árváknak vallják magukat, de inkább látszanak Béliái fajzatinak. Ha egyebet meg nem reperálna is a javaslat, ez egyetlen újításért örökké áldani fogja Csáky miniszter nevét a nemzet! De kerüljünk most már mi magunkra is! Méltán kérdezhetjük : hát az iskolafentartókkal mi lesz ? Biz azok fizetni fogják továbbra is minden tanítói állomás után a 12 frtokat, sőt ezentúl még gondoskodniok kell felelősség terhe mellett arról, hogy az iskoláikba járó növendékek fejenként 15 krt pontosan beszolgáltassanak a nyugdíj-intézet javára, szabadságukban állván ezt a saját erszényükből, vagy ha kegyesek lesznek a községi hatóságok a mulasztásokért behajtott bírságokat nekik átengedni, (pedig nem mindenütt ilyen jó szívűek !) ebből kifizetni. Bizony megvárhattuk volna, hogy épen most, amikor mindig ujabb meg ujabb követelésekkel áll fel velünk szemben az állam, egy kicsit könynyítsen terhünkön. No de majd talán 10 év múlva! Van azonban a javaslatban egy más dolog, mi önmagunk elleni panaszra szolgáltat alkalmat és hibánknak minél hamarabb való helyre hozására ösztönöz. A 3. § rendelkezése ez. Elmondja ez, hogy a tanítói nyugdíj számításának a szolgálatban utoljára élvezett fizetés képezi alapját, s felsorolja azokat a jövedelmeket is, melyek a rendes fizetéshez számitandók. Aztán a javaslat más részén megállapíttatik, hogy a tanítók részéről történő befizetések a megállapított fizetés után történjenek 2°/0

-al, oly módon, hogy a 300 frt nyugdíjra jogosult fizet évenként 6 frtot; azontúl minden 50 frt emelkedés után I frttal többet ; a fizetés mindig 50 forintonként kerekíttetvén ki az összeszámolásnál. Már most mi következik ebből ? Az, hogy az egyházi hatóságoknak sürgősen intézkedni kell a tanítói fizetéseknek ez elveken való összeszámolásáról. Tudom, hogy amikor a jelen javaslat hírének szele bejárta az országot, a miniszter rendeletére megtörtént az összeírás; de tudom azt is, hogy az nem minden tekintetben megbízható. Mert tudok eseteket, amikor a tényleg csak 350—400 frtot élvező tanító a könnyen vett összeírásnál 600 frtra vallotta be fizetését, arra számítva, hogy ennek megfelelő összeget fog kapni nyugdíjul. Az ilyenek igen könnyen csalódhatnak, mert ha a turpisság kisül, pedig azt a tyúk is kikaparja, bizonyára elvesztik befizetett többletüket, ha ugyan mást is nem, de nagyobb nyugdíjat tényleges fizetésüknél még sem kapnak, Más oldalról vannak tanítók, kik a kilátásba helyezett fizetésrendezést kizsákmányolni akarták arra, hogy segélyt, minél nagyobb pótlékot kapjanak, s ezért nem vallották be összes jövedelmeiket, messze alul hagyva a végösszeget a törvényes minimumon. Ebből kár ugyan nem származik reájuk ; de egyházunk reputácziója, becsülete követeli, hogy meg ne engedje az ilyesféle visszaéléseket. A bizalmat pártatlanságunkban és becsületességünkben semmi oldalon sem szabad megrendülni hagyni; azért föltétlenül elrendelendőnek tartjuk a tanítói fizetéseknek a javaslat elvei alapján való mielőbbi szigorú pontossággal összeírását, hogy oly táblázatos kimutatást tudjunk felmutatni, melynek igaz voltáért egyházmegye és kerület egyaránt teljes méltósággal tudnak kezességet vállalni, bizonyosak levén, hogy sohasem fognak megszégyenülni. Félreteendő itt minden mellékes tekintet, a becsület parancsol! Jönnek a megyei és kerületi gyűlések, felhívjuk tehát az illetékes körök figyelmét e tárgyra, elmélkedjenek arról, s majdan az egyház méltóságának megfelelőleg intézkedjenek. Ne várjuk meg, míg a javaslat törvénynyé válik, akkor már késő és sok esetben szégyent hozó volna a kapkodás. Cselekedjünk, míg időnk van, úgy is nagyon rövid az ! Futásfalvi. SYNODALIA. Egy-kettő. (Folytatás.) Mint már emlitém, az I. 2. vagyis a zsinati törvényjavaslat első főrészének második alrésze «Az egyes egyháztagokról)) szóló első fejezettel kezdődik. Szórólszóra van átvéve a mostani törvényből, s néhány szentírásbeli helyre való utalásból s egyetlen §-ból áll, míg az eddigi 178. §. (az egyházfegyelem czéljáról) egyszerűen elhagyatott, illetve az első résznek a presbyterium teendőiről szóló 28. §-ába olvasztatott be. A második fejezet az egyházfiakröl szól, azzal a módosítással, hogy kellő indokolás mellett az egyházfiság alól való fölmentést megadhatja a presbyterium ingyen is a nélkül, hogy az illetőt, mint eddig, felmentési díj fizetésére kötelezné. A harmadik fejezet az egyházközségi gondnokok teendőit irja körül. Itt is megadatik az a könnyítés, hogy elfogadható indokok mellett a presbyterium egyszerűen fölmentheti a gondnokságra megválasztott egyháztagot a hivatal viseléstől, s csakis «ha elfogadható indokai nincsenek és mégis felmentetni kéri magát» — csak akkor köteleztessék az eddigi fölmentési díj fizetésére. Ugy hiszem, hogy a gyakorlatban eddig is igy volt, s ha most a törvény szigorán némileg enyhítve lesz, ezzel csak az itt-ott előállott zavaros állapotokon segítünk. Egy másik módosítás : hogy külön szakasz alá foglaltatnak a főgondnok, és külön az egyházközségi gondnokok (algondnokok) teendői. Tehát megmarad a kétféle gondnokság ezentúl is, már t. i. ott, a hol a főgondnokság eddig is szokásban volt, a mit viszont csak helyeselni lehet, szemben a növekedő klerikális irányzattal, melynek ellensúlyozására az egyes egyházközségek élén álló világi urak felette jó szolgálatokat tehetnek. Megemlítésre méltó még a 99. §. h) pontján tett az a módosítás, hogy a gondnokok számadásaikat «a hol főgondnok nincs, a lelkész segítségével)) készítik el. Ez is csak az eddigi gyakorlat kodifikálása lesz. Hiszen a gondnoki számadások elkészítésének sokszor nehéz munkáját különben is a lelkészek végezték kevés kivétellel minden egyházban, s nem a fő-, még kevésbbé az algondnokok. Azon lelkésztársaink, kik ettől a nem épen kellemes munkától kissé viszolognak, ezt a néhány szónyi betoldást — meglehet — perhorrescálják: holott egyházunk jól felfogott érdekéből a lelkésznek e közreműködése egyházaink túlnyomó részében csakugyan nélkülözhetetlen. Az ezután következő negyedik fejezetről, a szegények és árvák gondnokáról már szólottunk. Lássuk az ötödik fejezetet: a tanítókról. Azt lehetett volna várni, hogy az ismeretes tanítói memorandum következtében e fejezet szakaszai lényeges változáson mennek át. Azonban maradt minden a régiben, azzal a csekély módosítással, miszerint a helyett, hogy a tanítók (és ói*