Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-12 / 28. szám

és a reflexió közbelépése a vallásos életnek egyik lénye­ges momentumát jelöli. Az nem elég, hogy a szellemet sokféle és külön­böző eszmékkel gazdagítsuk. Az létezni akar és e paran­csoló élni-akarás kötelezi őt arra, hogy részleges gon­dolatainak tömegén uralkodjék és azokat egy ellenmon­dás nélküli gondolat egységébe összegezze. Mindaddig nyugtalan, mig nem sikerült neki egy megrövidített formulába összegyűjteni mindazt, a mit érez. Igy kép­ződnek egy élő központ körül az eszmék amaz orga­nismusai, amit theologiáknak neveznek. A dogmatica is az ő forrását ezen megtartási ösztönben találja. III. Miután a vallást és theologiát ekként meghatároz­tuk, felteszszük a kérdést, hogy minő viszonyban lesznek azok a bölcsészettel ? E két halhatatlan nővérnek szövetsége sokkal foti­tosabb, mint azt Cousin hitte és nagyon hasznos mind­egyikre nézve. Ez érintkezésből először a theologia nyert. Az ember, a ki megtért, nem «tabula rasa,» lételének ezen elhatározó pillanata előtt elmélkedett, érintkezésbe volt a bölcsészeti véleményekkel, a sokszoros befolyások és tanulmányok által már kiképzett értelemmel bír. Ugy, hogy midőn egy eddig ismeretlen életelem működik benne és lesz az eszmék központjává, ő nem alkotja az organismus minden részecskéit, hanem már előzőleg létezett elemekből rakja össze. És ez nem is lehet másként, a dogmák története is bizonyítja a lélektan sejtelmeit. Történetének minden időpontján a ker. theologia a lélektan befolyása alatt állott. Köszönet érte dz egyházi atyáknak, a Judeo­alexandrinok számos állításait evangéliumi szavak gya­nánt ismételjük. És a mi időnkben Ritschl hiába dobál a metafizika ellen minden rendelkezése alatt álló ana­themákat, csak magát vitte tévútra és tette nevetségessé; nem kell nagy tudósnak lenni, hogy felismerjük dog­matikájának több részében Kant és Lotze gondolatait. Tehát a bölcsészet az, mely ellátja a theologiát formulákkal vagy ezek elemeivel. Szinte ő adja a módot, eszközt azok rendszeresítésére. Emlékezzünk csak vissza arra az óriási hatásra mit Hegel eszközölt Németország vallásos gondolatára. A formulák alakulása és rendezése után föl kell jegyezni történetüket. És mi az, a mi meghatározza a dogmák fejlődését? Feleljük: csaknem mindi g bölcsé­szeti okok. Most egy félreismert elvnek felújítása az, például az ellentété vagy egyeztethetlenségé. A gyökeres össze­férheti enség az isteni absolut előre tudás és a legcse­kélyebb emberi szabad akarat közt egykor kétesen volt felismerve. Az isteni souverenitás kisebbítésének félelme mindennemű sofismákat találtatott fel, de a melyek az ész ismételt támadásai előtt végtére is mind össze­omoltak. A logicának e győzelmében a vallásos érzelemé a nyereség, mert egy észszerű anthropomorfismus neki teljes kielégítést ad. Majd egy lassanként kidolgozott eszme lesz az, mely végtére diadalra jut. A türelmetlenség minden dogmái a szeretetben találták mentségüket egész addig, mig a jog- és észszerű morálnak fejlődése nem kényszeri­tette a theologusokat annak megértésre, hogy a valódi szeretet csak igazság által valósítható. Máskor meg az ismeret kritikája az, mely meg­állapítva a tudomány és bölcsészet határait, megmutatja, hogy minő részekre terjedhet ki a tudományos bizo­nyosságon túl a metafizikai hit és ezen túl a vallásos hit. És midőn megtagadja bizonyos kérdésekben a tudó­sok és bölcsészek állítási jogát, ugyanakkor visszauta­sítja azok tagadási jogát is. És talán megszorítja ez által a vallás birodalmának határait, de a veszélyes ingeren­ciák ellenébe is biztosítja azt. Ilyen szolgálatokat tesz a bölcsészet a theologiának. Nem véletlenségből vagy kötelességből tartozik ezt meg­tenni. Többé nem szolgálója nővérének, még kevésbé van joga arra, hogy fölötte uralkodjék; hanem köteles­sége felelte bizonyos mértékben őrködni. A bölcsészei­nek ezen a világon missziója van és ezt mindenki iránt és mindenki ellen tartozik betölteni, és ez abból áll, hogy bennünket folyvást emlékeztessen az ész és tények tiszteletére a logicában, lélektanban és morálban. Ha a francia theologia nem tud kellő sikert felmutatni, ennek az az oka, mert nálunk a bölcsészet a vallásos problémákkal nem törődik, és e magatartás akár tisz­telet akár megvetésből történt, bűnös volt, mert le­mondás volt. IV. De ideje hogy a feladat másik részét is megvizs­gáljuk. Azt mondhatjuk-e, hogy a bölcsészet csak ad, annélkül, hogy valamit cserébe kapna ? Először is bárki, ki a theologiai rendszereket tanulmányozza, oly problémákkal áll szembe, melyekkel a sajátkép úgynevezett bölcsészet ritkán foglalkozott. Csak egyet hozok fel: az erkölcsi rosz problémáját. A tiszta ész nem fogadhatja el a rendetlenséget és az ellenmodást. Az nem engedheti meg, hogy az ő tör­vényei ne uralkodjanak a világ egyetemben és ne le­gyenek a dolgoknak is törvényei ; az megsemmisülne, ha magában kételkednék, azaz ha bevallaná, hogy az emberben és világban képtelenség van. Fellázzad hát a rosz ellen, de csak azért, hogy azt tagadja; állítja, hogy a mi észszerűtlen, csak tudatlanságunknál fogva az, hogy e látszólagos egyenetlenségek az egyetemes öszhangba olvadnak össze, egv szóba, mely mindent kimagyaráz. De kimagyarázni annyit tesz, mint felmen­teni. Az erkölcsi rosz lassanként elveszti fontosságát, végtére még mint tünemény is csaknem ismeretlen. A francia bölcsészetben ne próbáljátok ennek a problé­mának megoldását megtalálni, az még csak annak a felállítására se gondolt soha. Egészen más lett volna magatartása, ha mint a német bölcsészet viszonyba lett volna a theologiával. Akkor megértette volna, hogy a lelkiismeret nem elégszik meg egy kicsinylő hallgatással, és a rosz tényét mellőzni nem annyit tesz, mint azt elnyomni, ekkor felismerte volna a problémának egész fontosságát. Az eszmék és érzelmek ez érintkezésében egyebet is talált volna, mint kérdéseket. A vallásos ember nem csupán a rosz ellen lázzad fel — folytatom ugyanazon példa használatát — és a theologus nem elégszik meg azzal, hogy megjegyzi lázzadását. Ez nem oldja meg a problémát, csupán nagyobb erővel jelzi azt, hogy minő fontossággal bír annak megoldása ránk nézve. A theo­logia tehát, mely a gondolat munkája a vallásos életre nézve, buzgón hozzá lát, hogy lerombolja azon ellen­tétes törvényeket, melyek minket ostromolnak és kibé­kítse a lelkiismeretnek szükségképeni souverenitását a valóság meghazudtolásaival. Mi csodás van aztán abban, ha a bölcsész a theologiai rendszerekben a kérdések mellett talál egy csomó megoldásra váró hypothesist, a melyet ő saját hasznára fordíthat?

Next

/
Oldalképek
Tartalom