Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-05 / 27. szám

terjedve, de a tudományban nincs képviselve, az már ott idejét multa. A XVIII-ik század kedvenc állításának távoli viszhangja ez. Az ki van magyarázva, ha nincs is kimentve, a történelem nem ismeréséből és a gondolatnak azon természetes haragjából, mely megtagadta azt, hogy szenvedőlegesen meghajtsa magát egy külső tekintély előtt. A 18-dik századnak ezen bölcsészete erőszakos, és mivel szerelmes az igazságba, fellázad a ráerőltetett doktrínák elien. A mi utána következik, az kerüli e keserű hangot és e gyűlöletes vádaskodást. Az eklekticismus senkit sem akar mélyen sérteni, arra törekszik, hogy minden érzékenykedés iránt kíméletes legyen. Különben tudja, hogy az emberi nem között mindig lesznek tudatlan tömegek, azokkal szemben oly türelmet affektál, mely nagyon hasonlít egy szánalmas megvetéshez : boldognak érzi magát, ha azokat a keresztyénség karjai közt látja, megelégszik azzal, hogy nekik szelíden kezet nyújt, és azokat még fölcbb emelkedni segiti. «A vallásnak és bölcsészeinek formája különböző, de tartalma ugyanaz. A vallás a népnek bölcsészete, egy kis szám még messzebb megy, de tekintve a vallásnak és bölcsészeinek lényeges azonosságát, e kicsiny számot a vallás tisztelete környezi... Voltakép csak egy igazság van, de az igazságnak két formája van, a titok és a tudományos feltevés ; tisztelem az egyiket, és itt organuma, magyarázója vagyok a másiknak.)) Az eklecticismus már halott; ékesszóló változatai az önelhatározásról és a reflexióról a bölcsészet történetébe vannak relegálva. A történeti szellem mindenütt behatolt, a dilettantismus mind nagyobb területet nyer. Büszkeségét abban találja, hogy minden eseményt kimagyaráz, és a léleknek minden állapotát megérti; a vallások becsületére szolgálónak véli, ha azokat ugy tekinti, mint csalódásba ringató rendszereket, melyeknek meg volt hasznossági idejök és amelyek egyébként kikerülbetetlenek voltak. Guyau, Lesfazeilles, Durckheim nem tanítványai Comtenak, de vele együtt elfogadják, hogy a vallás az emberiség első és szükségképeni állomását jelöli. Mindnyájan egyetértenek abban, hogy a vallásban ne lássanak egyebet, mint tévedések összegét, melyek szükségkép jöttek létre. E pontra nézve az egyetértés tökéletes, csupán a magyarázatok különböznek. Röviden: a XVIII-ik század szabad gondolata gyűlöli a vallást és azt száműzi, az eklecticismus vele szemben védő szerepet affektál, a mai iskola pedig megpróbálja kimagyarázni és szelíden megoldani. E három felfogás részleteit nincs időm bírálni. Azonfelül ugyanazon tévedés egyformán érvényteliniti valamennyit. Nincs igázok abban, hogy a vallást, mint tisztán értelmi munkát tekintik, mint a külsőleges ismereteknek egy gyűjteményét, mint a tudásnak durva symbolicus képviselőjét. Egy nagy zavar is van benne, mely azt bizonyítja, hogy minden szövegnek ismerete, a legtürelmesebb nevelés, a legfinomabb éleselműség nem elegendő, hogy megoldjanak minden problémákat. Ha a vallás főként tudomány lenne, fontosságát nagyban compromittálná azon egyetlen tény, hogy a különböző tudományok több vagy kevesebb sikerrel fáradoztak azon, hogy neki független módszert adjanak. Az eredmény, a melyben ezek a módszerek végződnek, nem sokat ér: személyes, őszinte kutatási szellem és az alárendeltség szelleme összeférhetlenek. De látjuk, hogy a gondolatszabadság minden hívei nem hagyták el a vallást; a tudomány legtisztább és legmerészebb képviselői között találunk a vallásosság legtekintélyesebb példányaira. Ez tény, és ki van magyarázva? Ha a vallás kiválólag tudomány volna, ugy az a doktorok és írástudók számára volna fentartva. De vájjon nálok megy-e foganatba legörömestebb a lelkek épülése ? És mit teszünk azokkal a kicsinyekkel és alázatosokkal, kiknek mindegyike azt mondotta, hogy övék a mennyek országa ? Eszélyes volna-e elmellőzni annak a bizonyságát, ki e szavakat mondotta, és a ki bizonynyal el van ismerve a vallási téren? Mi az hát, az a nem tudom mi, mely hiányozhatik a legcorrectebb orthodoxnál, de a mely, mint valami átható illat szabadul fel a tudatlan és naiv lelkekből és a mi egyformán létezhet a legszabadelvűbb tudósnál ? Hogy a szivek és gondolatok titkába behatolhassunk, sem a XVIII-ik század gyűlöletével, sem az eklecticismus gőgös kicsinylésével nem szabad eltelve lennünk. A mai iskola volna erre legjobban jogosítva. Miért nem tudott hát sikert felmutatni ? Egy szóval felelek rá : mert módszere, azon cím ellenére, melylyel magát felékesíti, ép oly kevéssé experimentális, ép oly kevéssé positiv, a mint csak lehet. A valódi empirismus a vallásos érzelem megfigyelésében állna azoknál az embereknél, kik ezt közöttünk megtestesítik, hogy élőn fogja fel azt, a minek aztán nyomát a mult okmányaiban fogja keresni. Szemünk előtt vannak a hiteles példái annak, a mit megérteni akarunk, a legegyszerűbb lenne azokat gondosan megvizsgálni. Mint Guyau is elismerte, «az ok, mely hajdan a hitet szülte, legtöbbször ugyanaz, a mi azt a mi időnkben is fentartja.)) Ebből következtetjük, hogy szükséges felismerni az utóbbiakat, hogy azután visszamenve egyik következtetésről a másikra, a vallásos tudat kezdetéhez jussunk. Ez eszélyes módszer lenne, csakhogy korunk psychologjai legtöbbjének nem ez a módszere. Feloldják magukat az alól, hogy tanulmányozzák a szemök előtt levő tárgyat, és a helyett elbeszélik az embernek benső történetér, a melyről pedig semmi bizalmas közlést sem nyertek. Fia lehetséges volna felismerni ezeket az embereket, a módszer még veszélyesebb lenne. Guyau mondja valahol : «A jövő és a mult kölcsönös viszonyban vannak egymással, és nem ismerjük fel egyiket a másik nélkül, következőleg nem is találhatjuk ki egyiket a másikból.)) Ez a megjegyzés nagyon igaz, hanem halomra is dönti Guyau és iskolája minden következtetéseit. Elég-e megvizsgálni egv vázlatot, hogy megtudjuk mi lesz a bevégzett munka ? Ellenben a bevégzett munkának megvizsgálása nem elengedhetlen-e a vázlat megértésére ? Ez az egész kérdés. Talán bebizonyíthatják azt, hogy a vallás az emberiségnek nem lényeges tevékenysége, functiója; de nincs joguk ez állítással a prioii állani elő. Mert ha a vallás az életnek egy különös módja, nem állapíthatják meg azt, hogy ott, hol az kivirágzott vagy az ember van jobban felszabadulva a környező befolyások alól, vagy nem egyéb, mint egyszerű viszhangja a közegnek. A legtermészetibb ember nem az, aki az anyagi szükség nyomása alatt nyög, hanem az, aki a haladás által felszabadulva, a benne szunnyadó minden tehetségeket kifejlesztette. Hogy a vallás még él, ennek az az oka, mert az a titkos elem, mely születését elhatározta, még munkában van. Ezt kell tanulmányozni, a többi nem egyéb, mint működésének alkalma vagy anyaga. Ebből láthatják önök, hogy e kérdésben, melylyel foglalkozunk, micsoda indokok választanak el minket a francia psychologok legtöbbjétől. Ideje már most megmondani azt, hogy mint fogjuk mi fel a vallás és theologia természetét és azok viszonyát a böicsészethez. (Folyt, köv.j Baksay László.