Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-21 / 25. szám

nagybecsű ígéretet az egyháztanács hálás köszönettel fett tudomásul. A lelkészlak előtt ekkor már sorakozva állottak a főpásztor és kísérete számára a vasúti indóházhoz kiszállító úri fogatok, hogy a megállapított útiterv szerint Gyöngyösről d. u. 5 óra 15 perczkor induló vonattal Jászberény felé folytathassa útját a főpásztor. Miként a bevonulás alkalmával, most az elindulásra is megszólaltak a ref. templom tornyának kis harangjai s a paplakon összegyűlt művelt közönség főtiszt, püspök úrnak itt igen kevés időre terjedt időzése miatt sajnálatának nyilvánítása mellett vett búcsút a főpásztortól. A vasúti indóházhoz és onnan a miskolcz — budapesti vonal központjához Y.-Györkre az egyháztanács tagjai, a városi tisztikar, főszolgabírói hivatal és az egyházi énekkar tagjai kisérték püspök urat és az énekkar dalzengési között bocsátották hivatalos utjának folytatására. Egy egyháztanácsi gyűlésből. A presbyteri rendszerből kifolyó autonómiának, mint minden rendszernek a világon, meg vannak a maga gombaszerű kinövései. Az ilyen kinövések pedig mindenkor megbosszulják magukat. De sehol sem olyan sajnos és nagy arányokat öltő mértékben, mint nálunk, az egyházi életben. Itt nem azok a vesztesek, a kik az efféle vadhajtásokat kifejlődni és megerősiteni segítik, hanem maga az egyház, jóhirnevében, reputatiojában; azután meg azok a jól felfogott, magasabb érdekek és czélok, melyek általuk rövidséget szenvednek. Mondhatnók, a vadhajtás túlnövi a nemeset, azt gátolja fejlődésében, mig a kik ezt az áldástalan munkát végezik, biztosan és jói érezve magukat, sütkéreznek a népszerűség napfényében, sőt még emelkednek is egy fokkal a contribuens plebs nagyra becsülésében. Sajnos dolog, de igy van. Ilyen gondolatok támadtak bennem a napokban, midőn szeretett és tisztelt esperesem kíséretében egyik legnépesebb egyházunk egyháztanácsi gyűlésén jelen voltam. Ha udvariasabb szólamban lett volna kedvem magamat kifejezni, bizonyára igy kellett volna irnom : midőn stb. stb. szerencsém volt jelen lenni. De ez a kifejezés sehogy sem jött a tollam hegyére. Nem azért, mert egyáltalában semmi szerencsét sem látok abban, hogy egy autonomikus jogokkal bíró gyűlés tagjai, nem bírva hivatásuk magaslatára emelkedni, csupa badarsággal traktálnak, önzésből, népszerűség hajhászásból származott szavazatokkal bosszantanak. A midőn kifílé szavaznak, a mint ezt a mi édes nyelvünk olyan sokatmondókig kifejezi. De térjünk tárgyunkra. Ha himelni-hámolni akarnék, mondhatnám, hogy ez a gyűlés az x .. i egyházban történt; a presbyterek nevei pedig x, y, z, stb. De ilyen dologban nem szeretem a meseszerű előadásokat. Nyíltan kimondom tehát, hogy az érintett jelenet a dunapataji ref. egyház presbyteriumában folyt le, azon egyház presbyteriumában, mely a solti egyházmegyének nemcsak egyik legnagyobb egyháza, hanem presbytereinek sajátságos gondolkozása, szükkeblűsége, önző és semmi nemeset megérteni nem akaró felfogása és magatartása folytán egyik legspeciálisabb egyháza is. Nagy szó, de kimondtam, mert okot szolgáltattak rá évek hosszú sora óta és legközelebb, és a legnagyobb mértékben. Ám beszéljenek maguk a tények, reménylem, nézetem mellett beszélnek. Sine ira irom e sorokat, ama halvány, de fel-felcsillanó remény nyel, hogy talán hatni fognak a lelkekre. Ha ez nem történnék meg, azok számoljanak le tettükkel, a kik ellentétbe tették magukat Istenükkel, lelkiismeretükkel, megsértvén a legszentebb fogalmat e földön : az eskü fogalmát. Egyházmegyénk közkedveltségű és nagytekintélyű esperese, még mint alesperes, 1876-ban egy szépen átgondolt és nemes szivére valló inditványnyal lépett fel. Azt indítványozta ugyanis, hogy a még mindig zsenge korát élő ((Egyházmegyei lelkészi gyámegyletw javára maguk az egyházak is tegyenek alapítványt. Minden egyház népessége arányában, minden lélek után ro krt fizetve a gyámegylet czéljaira. Mondanam sem kell, nemes lelke előtt az a magasztos eszmény lebegett, hogy a gyámegylet megerősödése és a lelkészi családoknak nagy szükség esetében, mint például a lelkész elöregesedése alkalmával, ezeknek nyújtható nagyobb segély reménye, voltaképen maguknak az egyházaknak jól felfogott érdekük, mert minél nagyobb a kilátás a munkaképtelenség vagy halálozás esetében a család támogatására, annál többen és annál jelesebb ifjak fognak az egyházi pályára lépni és közelebbről egyházmegyénk kötelékébe belépni. A nemes indítvány néhány év alatt testet öltött. Voltak néhol némi ellenkezések, huzavonák, a min nem is lehet csodálkozni. Népünk az ujabb terheket csak lassanként szokja meg, nehezen veszi be ; de utóvégre is győzött a jobb rész és egyházmegyénk 24 egyháza, áthatva a nemes czéltól vagy buzdittatva a többiek példájától, eleget tett kötelezettségének, sőt némelyik népesebb egyházaink közül nagyobb arányban, mint az tőle kivánva volt. Egyetlen egy egyház szegült ellene makacsul és állhatatosan : a dunapataji egyház. Mintha csak Longfellov kakukos órája szokásos refrainjének első két szavát ismerné csak, folytonosan ezt hangoztatta : soha többé! Hiába volt minden szó, kérelem, capacitálás: a nem fizetünk elve volt a felelet. A négy és félezer lélekből álló egyház kimondta, hogy a követelt 450 frtot nem fizeti be a gyámegylet pénztárába! A presbyterium megértette a nemes czélt, hajlandó lett volna is áldozni érte, de mindig a népre hivatkozott, mely háta mögött áll, kifelé beszélt és az egyház szegénységével takaródzott. Hisz, a mi ez utóbbit illeti, mindnyájan szegények vagyunk és még se vagyunk szegények. Egyetlen egy egyház sem hivatkozhatik szegénységére. Egyesek lehetnek szegények, de az egyház, a maga egyetemében, mindig képes köteles szükségleteit fedezni. Csak vezetőiben ne a népszerűség hajbászás legyen a főerény, hanem a nép felvilágosításának őszinte szándéka, még a nem tetsző dolgokban is. Csodákat mivelhet a kötelesség jól felfogott érzetének teljesítése egy kis jó akarattal. Ez hiányzott és tényleg hiányzik ma is a dunapataji presbyteriumban és ez terelte ügyüket a törvényes fórum elébe. A mult évben folyamodtak az egyházmegyei közgyűléshez, kérve, hogy mentse fel őket a fizetés kötelezettsége alól. Természetesen a közgyűlés nem adhatta meg a felmentvényt, mert ez igazságtalanság lett volna a többi 24 egyházzal szemben, kik kötelezettségüknek becsületesen eleget tettek. Megapellálták a traktus végzését a szuperintendenciára. Itt is vesztettek. A szuperintendencia, az egyházmegye indokait helybenhagyva, elutasította őket. Most már törvényes végzéssel állanak szemben a dunapatajiak, és abba a zsák-utczába jutottak, hogy vagy fizetnek, vagy a törvénynyel is daczolnak. Ha az előbbenit fogadják el, a dolog sima lefolyást nyer és béké-So