Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-14 / 24. szám

séi vagytok féle szellem és érzület ragálya ott terjengene a levegőben, melynek ha élesebb fuvalata érinti a kedélyeket, akaratlanul is elkeseredést, minden esetben feszélyességet, sót sokszor visszahatást is szül. Isten ments azon vakmerőségtől és elbizakodottságtól, hogy én mindezt egyszeri hallásra és látásra mint tényt alapítanám meg; én pusztán azon hatásnak akartam viszfényét felmutatni, mely hatást rám a közvetlen szemlélet és tapasztalat gyakorolt és ha az ellenkezőről bárki is meggyőz, ha felvilágosit, hogy észíeleteimben megtévedtem s helyes igazi útra vezet, még ha megleczkéztetést kapnék is, nagy köszönettel fogadom. A nyertes fél csak is én lehetek. Akkor örömmel fogom letörölni képem utolsó részéről azon sötét vonásokat, melyek tájakozatlanságom vagy hozzá nemértésem miatt elhomályosítják képem ragyogó előterét. Hiszen csak ugy, ha nagy és kicsiny dolgokban testvéries egymást meggyőzése, méltánylása uralkodik az intéző férfiak keblében, csak ugy vezethetjük kívánt diadalra hőn szeretett anyaszentegyházunk kibontva levő zászlóját. Mert ha a nagyok egymást kicsinylik, gúnyolják, mellőzik, sőt fel sem veszik, mi a közkatonák zavarba jövünk, s majd nem tudjuk kinek táborába szegődve, érvényesítsük kicsi erőnket az evangyeliumi elvek győzelemre juttathatása végett. Isten őrizzen ettől bennünket ! De nem foglalkozom tovább a kép ezen homályos oldalával. Elbeszélem inkább összetartásunk erősítésére s egyszersmind ekkletáns példája gyanánt azon örökösen gyűlölséges küzdelemnek, melyet a pápista klérus a protestántizmus ellen a mult időkben is oly szívós kitartással s csaknem mindig átkos eredménynyel folytatott és jelenleg is folytat, a következő tanulságos esetet. Egy számos és tekintélyes emberekből állott társaságban egy költő esperes, érdemeinek élénk színezetű festésével s egész méltatásával felköszöntötte Thaly Kálmán ismert történettudósunkat, felköszöntőjét körülbelül ezen szavakkal zárva be: ily protestáns férfiakra mindnyájunknak büszkéknek kell lennünk, s az egyházi téren minden tiszteletben és kitüntetésben részesítenünk, a nélkül, hogy politikai szereplésükre tekintenénk. Thaly K. válaszában a neki tulajdonitott érdemek elől szerényen kitérvén, ez alkalmat felhasználta két kiváló protestáns férfiú ténykedésének s igaz protestáns voltának méltatására. Az egyik — mondá többek között — ma is él és éltesse Isten sokáig. Ez báró Vay Miklós. A másik már meghalt, áldott legyen még porában is. Ez gróf Lónyay Menyhért. E két nagy ember buzgólkodásának jellemzéseül mondta el a következő két történeti tényt. A mikor még ő, t. i. Thaly maga szerint is éveire nézve még igen fiatal, de és ezt nem ő, de én mondom, a tudományos téren öreg számot tett, az illetők által felszólittatott, hogy az akkor tájban a tudományos egyetemnél üresedésbe jött történelmi tanszék elnyerhetése céljából pályázati kérvényét adná be, ifjúságára, érdemetlen volta mellett református hitére is hivatkozva a felhívást magáról mindenáron elodázni akarta. De jóakaratú ismerősei, ezek Török Pál superintendens atyai barátja és báró Kemény Zsigmond biztatása és bátorítása folytán, főleg annak hatása alatt is, hogy az egyetem bölcsészeti kara határozottan megígérte, hogy első helyen fogja ajánlani: pályázati kérvényét benyújtotta. A kandidációra jogosult bölcsészeti osztály szavának is állott, s ő felsége a király elé terjesztendő ajánlatban első helyen Thalyt, másodikon Faragót és harmadikon Fraknóit nevezte meg. Lett erre a klerikális táborban nagy felháborodás. Mit keres a m. kir. univarsitasnak még csak reménybeli professorai sorában is egy kálvinista név? Hát ha még az a Szentlélek elleni vétség is megeshetik, hogy az egyedül üdvözitő római pápaság uralmát szűzies tisztaságában mind eddig megőrzött universitás egy katedrájára egy eretnek, egy Istentől elkárhoztatott kálvinista tudós neveztetnék ki tanárul! Ez gondolatnak is irtóztató ! Kivitelében pedig az üdv országát forgatná fel. Tenni kell hát valamit, még pedig fontosat és sürgősen. Nosza fel is szedelősködött az öreg primás, Szcitovszky, ment, rohant Bécsbe a nunciushoz, onnan király ő felségéhez s megtett, elkövetett mindent, hogv ezt az égrekiáltó bűnt reperália s a kálvinista nevet a kandidátusok sorrendjéből száműzze. Azonban a már egyszer megtörténtet meg nem történtté még a szent férfiú sem tehette, volt azonban annyi befolyása, hogy az ő és társai által tudott módok és eszközök mozgásba hozatalával kivitte azt, hogy a kandidátusok névsora a felség elé ily sorrendbe terjesztetett: elsőnek tétetett Fraknói, középen meghagyatott Faragó, harmadikra degradáltatok Thaly. De hát minden titok, még ha hosszú papi biboros talár fedezi is azt, egy vagy más úton kiszivárog. Igy történt ezzel is. A primás erőfeszítése, melylyel választottját az egyetem tanári székébe ültetni buzgólkodott, véletlenül csak hamar tudomására esett báró Vay Miklósnak, ki is azonnal Bécsbe utazott s nem kevésbé lévén «grata persona» az udvari körökben, mint Szcitovszky, minden követ megmozdított, hogy a bölcsészeti kar eredeti ajánlata alapján az első helyen kandidált s igy arra a legérdemesebb Thaly legyen kinevezve. Valamint a prímásnak nem sikerült a kandidátusok neve közül a Thalyét törültetni, éppen ugy meghiúsult báró Vay Miklós törekvése ; a kettő között Faragó nyerte el a pálmát, ekként lett az éles ellentét elsimítva. Ez az egyik történet. A másik szintén elég érdekes. Thaly Kálmán mint fáradhatlan történetbuvár az akadémiai tagságra több ízben ajánlatba hozatott és jelölve is volt; ám de a szavazatok többsége — az urnából — sehogy se akart kikerülni; természetes, hogy a szabadság és felvilágosodás zászlaja alá eskü-, dött protestáns tudósnak nem mások, mint, az egy Ipolyi kivételével ki mindég beválasztatása mellett szavazott,'a klérus tagjai voltak megbuktatói. A midőn már sok volt az erőszakolt mellőzésből, a midőn már az igaz érdemet becsülni tudók boszszankodtak, gróf Lónyay Menyhért, az akadémia elnöke, Thaly Kálmánt magához kérette, s azon kérdést intézte hozzá — még pedig egész indignációval — nem tudná-e megnevezni azt a forrást, a honnan a beválasztatása elleni makacs és megfoghatatlan küzdelem, oly bő és sikeres áradattal mindig előtör s beválasztatását elsöpri ? Az adott válaszból megértette gróf Lónyay, hogy ez a forrás a klérus, mire a kegyelmes ur azt mondá, «most már én veszem ügyét kezembe.» És ... és a klérus akarata ellenére Thaly Kálmán ma a tudományos akadémia tagja. Ezt ő — mint maga mondja — egyedül Lónyay Menyhért grófnak köszönheti. Jól esik lelkének, sőt mintegy erkölcsi kényszer hatása alatt érzi magát, hogy egy ilyen alkalommal is, midőn ő mint protestáns tudós és egyháza javán munkálkodó férfiú lett feltüntetve, a nála nagyobb érdemű s egyházukért s annak egyes tagjaiért oly sokat fáradozott vezéremberek lábaihoz a háladatos hódolat virágaiból font koszorút letegye. Ezen példákból tanuljuk meg mindnyájan ugy élő, mint már elhunyt kitűnő egyházi vezérférfiainkbati az igazi érdemet és buzgó tevékenységet méltányolni és