Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-07 / 23. szám

giai akadémián többé komoly számba sem vétetik, s igy nem is ápoltatik. Pedig az ifjúságot nemcsak tanítani, de nevelni is kell! A másik, hogy túlhajtott hazafias érzéseink határsértést követtek el, s nem theologusok akarunk lenni első sorban, hanem magyarok. Pedig örök igazság marad, hogy az idegenben nem lehetünk urak! A harmadik pedig, hogy némely vildgiasan nevelt papné ízlése, sok egyházi szolga viselkedésére nézve, rendezkedő hatalommá vált. Pedig meg van írva, hogy az asszonyok a gyülekezetben hallgassanak ! Bizony mondom elérkezett az idő arra nézve, hogy leplezetlen őszinteséggel mutassunk rá a baj forrásaira, s hogy érzékünket, az egyház és a papság mint institutió iránt saját érdekünkben erősítsük. Nézzük meg csak azt a társadalmi figyelmet, melyben a róm. kath. papok részesülnek! Mi ennek az alapja? Semmi más, mint éppen ez a érzék, mely náluk képezve van és a melyet ők igazán mesterileg tudnak érvényesíteni. Sőt e tekintetben előnyben vannak telettünk, még,az ev. testvérek is. Hogy keresi sok helyen még a kálvinista intelligentia is a plebánusok kegyeit, s mint megtisztelve érezi magát, ha egyik vagy másik őket kiválóbb kegyeire méltatja, mig a maga papján gúnyosan néz. végig s asztalánál eleibe ülteti még a pápista káplánt is. Hjah ! de hát ők uralkodó egyház papjai, s oly nymbussal vannak körülvéve, mely mellett nekünk el kell hallványulnunk. Hát én e megjegyzést el nem fogadhatom, miután az a szellem, melyet nekünk reprezentálnunk kell, messze túlragyogja az ő dicsfényüket, mely csak olyan mint a siri lámpa, De hát reprezentálunk-e? Nem mindenütt ! E helyett inkább bevegyülünk a világiak közé, annyira, hogy még az sem ismer fel sokszor, a ki éppen minket keres. Es ez nagy baj, miután a mi példabeszéddé vált szegénységünk azt meg nem engedi, hogy a folyton változó divattal lépést tarthassunk. Mennyivel tapintatosabban jártak el a keleti görög papok, kiknek valóban mintaszerűleg szabott, atillaszerű hosszú köntösük nincs divat alá vetve s tiszteletet gerjeszt még ha kopott is. De mit tegyen a nagycsaládu szegény kálvinista lelkész, kinek 10—15 évig viselt öltönyét majdnem minden két-három évben a divat gúnyolja ki?! Ez az oka, hogy idegen helyen sokszor csak iparosnak nézik a jobb sorsra érdemes református papot, kinek ez állapota felett, látván szerény visszavonulását, a pápista papok még Ízetlen megjegyzéseket is szélnek eresztenek. Nem oda kényszerit-e tehát éppen a mi szegénységünk is bennünket, hogy még társadalmi öltözetünk se legyen semmiféle divat alá vetve ? No de most én tulajdoképpen, a hivatalos papi öltözésről akarok beszélni. A ((Dunántúli Protestáns Lap» f. évi 18—ik számában Révész Kálmán a következő követelményeket állítja fel: 1) Legyen ez a papi állásnak s hivatásnak megfelelő, vagyis a már megszokott papi ruhákhoz hasonló ; 2) legyen valóban egyenruha, vagyis a testület minden tagjánál egyforma ; 3) legyen könnyen és bármikor felismerhető, ennél fogva : 4) olyan, hogy máshivatásu egyén ne viselhesse ; 5) legyen az aesthetika általános követelményeinek megfelelő, végre 6) legyen — tekintettel szegénységünkre — lehetőleg kevésből kiállítható. Ezek ime Révész követelményei, melyeknek — az ő felfogása szerint — a lehető legjobban megfelel a reverenda, melynek régi jogaiba viszahelyezését teljes szivéből óhajtja is. Nagyon érdekes Révész cikkének az a része is, melyben történeti alapon cáfolja meg egy ((zsinati tekintélyes tag» azon állítását, hogy «a kálvinisták között sehol e világon papi egyenruha nincs és nem is volt,)) A Meliusz-féle egyetlen kánonnal szemben tehát, hat igen tekintélyes XVI. XVII. és XVIII. századbeli zsinat határozatát hozza fel, hogy igazolja, miszerint református őseink ((határozottan megkívánták a lelkészektől, hogy hivataluknak megfelelőleg öltözködjenek; egyenesen megrendelték, hogy az öltözet olyan legyen, mely őket mindenrendű világi egyéntől, sőt a más felekezetű papoktól is, már első pillanatra megkülönböztesse, s az ilyen egyenruhát, harmadfél századdal ezelőtt (1646) közönségesen bevettnek s már régisége által elfogadottnak és megerősítettnek mondották.)) S hogy ez egyenruha, legalább a dunántúli részeken, mi volt, megmondja a köveskúti XXIII. kánon, mely igy szól: «hosszú csuha (reverenda) és palást.» Csak azt jegyzem meg ezekhez, hogy a reverenda nemcsak a dunántúli részeken; de talán kivétel nélkül viseltetett mindenütt, nem számitva ide Erdélyt, melynek e tekintetben való gyakorlatáról biztosat mondani nem tudok. Sőt viseltetik máig is, nemcsak egy-két püspökünk, de mások által is. Többet mondok, a munkácsi lelkész, illetőleg beregi esperes Peterdy Károly kezdeményezése folytán, az ezen egyházmegye kötelékébe tartozó összes papság éppen legközelebb fogadta el, illetőleg vette fel a reverendát. S hogy ez eljárásuk csakhamar mit hozott nekik? ezt a kezdeményező jeles férfiúnak szájain agának