Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-24 / 21. szám
boldogok voltak, mig körükben időzött s úgy óhajtották, vajha még tovább is időzhetne. Nem lehetett, a kötelesség hí, menni kell. Kivonult tehát, ismét Puky Márton ur négyes fogatán, kisérve mintegy 40 magán fogat által a vasúti indóházhoz, hogy a 6 óra után induló vonattal Nagy-Kőrösre távozzék. Űtközben ezer meg ezer ember üdvözölte, áldást kívánva útjára. Eltávozott tőlünk, de magával vitte szívünk szeretetét s itt hagyta fényes szellemének ránk árasztott sugarait, nemes lelke édes atyai áldását, melyek minket hozzá fűznek, hogy el ne szakithasson tőle többé sem idő, sem távolság, sem magasság, sem mélység ! Midőn a pályaudvarból kirobogó vonat magával vitte, egy érzés volt minden szívben, egy óhajtás minden ajkon: «Áldott legyen uram a te kimeneteled, mint áldott volt bejöveteled !» Az úrvacsora kihordozásáról. (Feleletül Szőts Sándor urnák,) Déva lelkésze, az urvacsorának a betegekhez való kihordozásáról irt cikkem bírálatánál, a saját személye előtérbe tolásával olyan megjegyzésekkel spékeli bőbeszédű cikkét, a mi könnyen személyeskedésre terelhetné az embert, midőn a palást felkötésének szégyenletével is sújtja a magyar ref. papság azon 7 /1 0 részét, mely legfeljebb ünnepnapon szokta kivinni az urvacsorát a betegekhez, nem pedig, mint ő, még éjjel is. Az efféle önfeláldozás szép : regényekben ; tetszetős a felületességnek, de a köztapasztalat előtt, az ő általa elsorolt igen szép eseteket kivéve, csak üres frázis. Mért is irta volna cikkét Prometheus, ha ama hosszas idő tapasztalata nem indította volna? s Déva lelkészével történt egynéhány érzékeny esettel szemben, elmondhatna olyan eseteket, melyek maguk eléggé indokolnák a 107. és 114. §-ok módosítását. A nagy elfoglaltság szempontjából illőbbnek ttláltam volna, ha cikkembe nem egy 8—900 lelkes egyházbeli lelkész kötött volna bele, hanem ugyan annyi ezeres, és adott volna szerénységgel s gyöngédséggel ölelt jó tanácsot, de akkor persze, nem tudta volna meg a világ, hogv Déva lelkésze 22 tiszteletbeli hivatalt visel, a mire leszek bátor később megjegyzést tenni. Előbb szólni kívánok az ő sokféle optika fallaciajáról és következetlenségéről. 1. Arra az indokolásomra, hogy Pap István fel sem vette agendájába az urvacsorának betegekhez való kihordozását, azt mondja: «hogy ez a tapasztalt és bölcs lelkész nem kívánt mintát adni paptársainak.» Nyomban hivatkozik Fördős agendájára, a melyben még fel van véve. Ha kötözködni akarnék, ezt az alternatívát állítanám fel cikkéből: ha Pap I. bölcs és. tapasztalt volt azért, mert nem vette fel, akkor Fördős nem az, mert felvette. Fördős agendájábóí idézi, hogy az kiszolgáltatandó mindenkor dél-lőtt. Mért délelőtt? hát délután nincs olyan ereje, hatása ? hát ezt a határidőt még idézi Déva lel késze a helyett, hogy felfogása következetessége szerint ő, az éjjel is kihordó, megtámadta volna már réges-régen, mert a «délelőtt» theoriájából még elasztikusabb következtetéseket lehetne vonni, vagy a lelkészre, vagy az urvacsorára, mint az én csupán ünnepeken, vagy legalább egy éves betegeknek osztandó theoriámból. Nem keresem, de felteszem, hogy Fördősnek nagy oka lehetett a délelőtt theoriájára. Pedig ő is csak megérdemelte a palástot. Hogy agendájába felvette, nem azt bizonyítja, hogy a dunamelléki superintendentíában szokásban van, hanem azt, hogy a könyv kelendőségére való tekintetből számított olyan egyházak lelkészeire is, a kiknél szokás. Az is figyelembe veendő, hogy Pap István, a ki akatonák előtt» urvacsorára, «megesett személylyel való egyházkelésrew jónak látott példát adni, csupán erre az egyre nem kívánt volna Déva lelkésze szerint. Hivatkozik a szatmár-németi zsinatra is; nem is említem, hogy harmadfél száz év alatt nagyot változott a világ, de még akkor is mit mond ez a zsinat ? azt, hogy a betegek látogatása ne legyen utolsó teendője a lelkésznek. Ez a bizonytalanság is csak az akkori férfiaknak e tárgy felől való tapogatódzását jelzi, de semmi esetre sem azt a felfogást, hogy az urvacsorát még éjjel is ki kell hordani. Ha még ehhez vesszük ezt a passust is : «Rendkivül sinlődő betegeknek az urvacsorát, ha sürgetve (tehát nem minden szóra) kérik, magánlag is ki kell szolgáltatni, kivált oly helyeken, hol még a pápistaságnak némi maradványai vannak)), akkor maga Déva lelkésze hozott fel érveket az én állitásom bebizonyítására. Féltek abban az időben a plebanusoktól. 2. Arra a nyilatkozatomra, hogy a lelkésznek nincs módjában a szegény beteget gyógyszerekkel is ellátni, azt feleli: nem baj... a lélek megnyugtatása nagy befolyással van a testi szervezetre. Ezt én is elismerem. De ha indokolásul hozza fel ezt egy prot. lelkész, azzal nagyon veszedelmes lejtőre lépett, arra a lejtőre, melyen a lourdesi vízzel, appenini kavics darabokkal való üzérkedés teljesen indokolt, mivel azok is eszközei lehetnek a testi gyógyulásnak a bennök helyezett hit által. 3. Azt állítottam, hogy Krisztus nem rendelte, ő is elismeri. S mindemellett szent írási helyek idézésével áraszt el; épenugy, mint azt a nazarénusok teszik. Nem a tárgyra vonatkozókat, hanem a mit a fantazia oda képzel. Igy pl. az úrvacsora kihordozásának indokolására ezt is idézi: «minden kérő megnyeri azt, a mit kér.» Ez az idézés, a maga elasticitásánál fogva, jó kapitális lehetne ellene, tréfálkozni szerető ember kezében ; idézi ezt is: «ha valaki halat kér, vájjon kígyót ád-e neki?» igazán nem tudja az ember, hogy komolyan idézi-e ezeket, csak azt az egyet tudja, hogy igen nagy képpel adja elő. Elismeri, hogy Kr. nem rendelte, de fenn kell tartani, mert «szentesitette a szokás.» Hát mért nem szentesitette az egész országban? Egyik helyen nem olyan a beteg, az úrvacsora, mint a másik helyen?.. Szokás?.. Mondok én erre egy másik példát. A budapesti theologiából X faluba került fiatal káplán esküdtetett a templomban ; re bene gesta, visszatér szobájába; de nyomban nyílik utána az ajtó, belép a menyasszony, hevenyében megöleli és megcsókolja a káplánt. Ez csak hül-hal a jeleneten, nem azért, mintha rosszul esett volna az embernek, hanem papi tisztessége ilyeténképen való kompromitálásáért. Nagy képüsködve interpellálja hát a menyasszonyt: miért történék ez a cselekedet? hát kedves Tiszt. Uram, mert ez már így szokás. (Teringettét, gondolá, de jó szokás és el nem mondta kollegáinak, nehogy jövő évre kifolyamodják abból a káplánságból.) Nos tehát ez is szokás. S ha Déva lelkésze példájára én is nazarenus idézetekkel akarnék indokolni,
